Nagy Imre: A Lumiere-örökség. Filmek az ezredfordulón 1990-2006 (Pécs, 2015)
2003
• 2003 ■ A Mester tapintatos iróniája lenyűgöző. Egyfelől ijesztő hitelességgel eljátszik egy komplett szívrohamot, ezzel teremtve ürügyet távozásához, másfelől le is leplezi játékát: „Nem voltam egy kicsit sok?” - kérdezi tanítványától, akit talán éppen ez a kérdés döbbent rá arra, hogy választani kell. El kell dönteni, mit is akarunk. Azt hiszem, ebben a jelenetben két nemzedék találkozott, s értette meg egymást. Lehet, hogy Meskó Zsolt filmje éppen erről a megértésről szól. Ü A LÁTHATÓ BESZÉD Az idei szemle első napjai a dokumentumfilm jegyében telnek. A műfaj régóta őrzött hazai értékeit példázza, többek között, a tavalyi Északföld, Füredi Zoltán műve. Ma, amikor a kereskedelmi televíziók hazug és romlott „valóság-show”-i lerombolni igyekeznek nézőikben a látvány hitelét, az olyan munkák, mint Füredi Zoltáné, visszaadják a képek becsületét. A film a Bükk-fennsík szénégetőinek életét mutatja be. Ahhoz a kulturális hagyományhoz kötődik, amelyet például Sinka István 1967-ben készült Mesterek uccája című versfüzére képvisel: a költő ebben tizenöt mesterember portréját rajzolta meg, köztük a rézmívesét, a kosárfonóét és a kerékgyártóét, mementó gyanánt. A filmbeli szénégetők zárt világot alkotnak: ha egyikük unokája feljön a hegyre, csak azért teszi, hogy pénzt kérjen valami „bulira”. A rendező, feliratok formájában személyes hangú megjegyzéseket, tömör kommentárokat fűz a tárgyias képekhez. Egy családi veszekedés közepette megjegyzi, hogy most legszívesebben letenné a kamerát, és kereket oldana, de nem teheti, ha egyszer bekapcsolta a gépet. Szereti és tiszteli ezeket az embereket, ám azt is bemutatja, hogy egy efféle zárt mikroközösségben könnyen megkophat a kultúra. Hősei, sajnos, nem őrizték meg elődeik szlovák anyanyelvét, de nem kötődnek igazán a magyar néphagyományhoz sem. Az idei filmek közül Gyarmathy Lívia Táncrend-je egy nemzeteket összekötő kulturális tradíciót mutat be, amikor a tánc személyiséget megőrző szerepéről szól. Németh Gábor Péter Világbajnok-n pedig szellemi fogyatékos hőse sorsán és tartásán keresztül az emberi méltóságról beszél. Medgyesi Gabriella Egyszer volt az Urániáéinak címe nem véletlenül idézi a mesék jellegzetes beszédfordulatát. Mert ahogy a mesehősök időnként képesek újjászületni, úgy a budapesti Uránia-palota is új életre kelt Nemzeti Filmszínházként. A rendező azonban mégsem csupán egy gyönyörű épületet ábrázol, hanem magáról a filmművészetről vall, felidézve annak - ehhez az épülethez kapcsolódó - százéves történetét, amely kicsiben az évszázad hányattatásainak tükre is. Engem a visszapillantások ragadtak meg leginkább, arról a makacs igyekezetről szólva, amelyek, már jóval a Lumiére fivérek előtt, a képmozgás létrehozására irányultak, s utalva szemünk sajátosságára, a mozgókép 370