Nagy Imre: A Lumiere-örökség. Filmek az ezredfordulón 1990-2006 (Pécs, 2015)
1993
■ 1993 ■ Kusturica álombéli lovagjai egytől egyig megrögzött álmodozók. Leó bácsi autókból akar tornyot építeni a Holdig, Elaine, a habókos özvegy, a film hősnője, egy házilag készített repülőgéppel óhajt a magasba emelkedni (ez néha sikerül is neki, már ami a felszállást illeti), hasonlóképpen dilis lánya pedig arról ábrándozik, hogy halála után teknősbékává változik, s mindent elkövet ezen átlényegülés mielőbbi bekövetkezése érdekében. A hős pedig a film keretjátékában eszkimókról álmodik, boldog vademberekről, akik békésen halászgatnak. Hajójuk neve: Nanuk! A jó öreg Flaherty, hajdani mozgóképeinek megidézését látva, elégedetten fordul sírjában a másik oldalára. S közben kuncog, mert bizonyára tudja, hogy Axel, azaz a tinisztár szerepeiből kinőtt Johnny Depp, felébredve (álmában persze) milyen szédületes szerelmi háromszögbe csavarodik a két kerge tyúkkal, akiket Faye Dunaway és Lili Taylor varázsol a vászonra. Végül aztán az egyikbe belecsap a ménkű, de a szó legszorosabb értelmében ám! Már ha a szavaknak és a képeknek ez a közvetlen, kézzelfogható jelentése egyáltalán számít valamit egy ilyen elbűvölően játékos filmben. Amelyben a szereplők időnként a levegőbe emelkednek székestől, a mentőautó átsuhan a túlvilágra a halott nagybácsival, halak libegnek a magasban, ficánkolnak a fák fölött, mint egy Chagall képen, köztük Nanuk kedvence, amit én tükörpontynak néznék, ha nem lenne mindkét szeme az egyik oldalán. Ez a film főmotívuma, gondolom. Akasszanak fel, ha értem (elnézést, Ignotus úr), de nagyon szép. Elég az hozzá, az Arizonai álmodozók nagyszerű film. Méltó a rendező korábbi filmjeihez (Emlékszel Dolly Belire?, A papa szolgálati útra megy, Cigányok ideje), sőt, legalábbis szerintem, merész előrelépés a pályán. Alkotója olyan fölényes biztonsággal keveri a különféle műfajokat és hangnemeket, hogy a legképtelenebbnek tűnő váltásokat is elhiszem neki. Azt is, amikor az egyik pillanatban elérzékenyedik, a másikban viszont felszabadultan kacag. Cary Grantot idéző Hitchcock-paródiája például a képi humor magasiskolája. Emir Kusturica, ez a bosnyák ember most már több, mint kitűnő rendező. A mozgókép egyik reménységének merném nevezni, hogy a mozi talán mégsem süllyed egy mentális édességbolt színvonalára. Mert ott, ahol a vész terem, nő a szabadító is. Többen is lesznek, vannak. Ez a bosnyák Nanuk alkalmasint az egyik közülük. m AZ EGYÜGYŰ ÉS LÁTVA LÁTÓ SZEM „Uram! adj együgyű szemet, hogy észrevegyük a haszontalan dolgokat, és adj látva látó szemet, hogy meglássuk igazságodat.” Ezek a szavak, amelyeket Kierkegaard, a nagy dán filozófus egyik könyve mottójaként vetett papírra, ezek jártak eszemben, amikor a Baraka című film különlegesen szép képsoraiban gyönyörködtem a 74 i