Nagy Imre: A Lumiere-örökség. Filmek az ezredfordulón 1990-2006 (Pécs, 2015)

1994

■ 1994 ■ sze, hogy az Utrius írója, rendezője és operatőre egy és ugyanaz a személy. Azt gondolnánk, ez az az eset, amikor a mű egyöntetűsége eleve adott, s lám, mennyire nem így van. Ha játszani akarnék a szavakkal, azt mondanám: a személy egy, ám mégsem ugyanaz. Az operatőr Grunwalsky Ferenc előtt le a kalappal, mert kiváló teljesítményt nyújt. Igaz, szerencséje is van, mert nem kell csataképeket és tömegjeleneteket fényképeznie. Ehhez, úgy tűnik, elegendő pénze sem lett volna, meg hát a saj­nos jól ismert dokumentumfelvételekkel úgysem lehet versenyre kelni. így ma­rad neki egy kamaradráma, arcokkal, tekintetekkel, egy fiatalemberről, aki nem akar a trónörökösért meghalni, s szeretne egy vakbélműtéttel megmenekülni a lövészároktól, de egy vérmérgezés épp olyan könyörtelenül végez vele, mint egy ágyúgolyó. A közelképekből szőtt sorstragédia szálai közé egykori híradófelvéte­lek ékelődnek, a háborús jelen pedig elégikus emlékképekkel vegyül. A pusztulás élményét Grunwalsky a képek szándékos roncsolásával is kifejezésre juttatja. Ez a megoldás, noha nem új, Bódy Gábor emlékezetes módon alkalmazta az Amerikai anzix-ban, az Utrius formavilágába is kitűnően beleillik. A felvételek egymásra montírozása, az emléktöredékek „elexponálása” és a kontúrok foltszerűvé kenése egyszerre érzékelteti a múlt és az élet elvesztését. Grunwalsky Ferenc, az író, viszont gyakran melléfog. Erőltetett és szegényes jelenetek követik egymást, mint a homokdomb körül gyakorlatozó egy szem ka­tona véget érni nem akaró felvétele, vagy mint a feszélyezően képtelen sorozási hercehurca. A figurák, a vizuális rögzítés magas színvonala ellenére, síkszerűek, a dialógusok nem egyszer élettelenek, a szerkezet pedig olyan széteső, akár egy abroncsát vesztett hordó. Szegény rendező-Grunwalsky helyzete bizony nem lehetett könnyű. Ha az író­ra hallgatott, akkor óhatatlanul túlforgatta a jeleneteket és felesleges epizódokkal terhelte meg a vézna cselekményt, s a megfelelő hangulatot sem mindig találta el. Ha viszont az operatőrre hagyatkozott, akkor lírai szépségű részletek kerültek ki a keze alól, mint amilyen a főhős kedvesének vissza-visszatérő motívuma. Ezért azt tanácsoljuk, a triumvirátus fennmaradása esetén a rendező titokban fogjon össze az operatőrrel, s időnként szavazzák le az írót. Mindhárman jól jár­nak. S amennyiben a néző is számít a dologban, akkor még inkább. m AZ EL NEM NYERT ÉDEN FÁJDALMA James Ivory új filmje, a Napok romjai (The Remains of the Day), előző munkáihoz hasonlóan, sokkal, de sokkal többet mond, mint amennyit közölni látszik. Hőse egy komornyik, s valljuk be, amint erről tudomást szerzünk, már el is könyvel­tük, hogy a mű bizonyára a nagyvilági életet alulnézetben, a szolgák szempont­93

Next