Gőzsy Zoltán - Varga Szabolcs (szerk.): A Magyar Királyság a késő középkorban - Árkádia Kiskönyvtár. Történelem 6. (Pécs, 2022)
B. Szabó János: A mohácsi vész
b. szabó János cége már az 1456-os nándorfehérvári magyar diadal idején is felülmúlta a Magyar Királyságét, ám az 1510-es években még meghódították Szíriát, Palesztinát és Egyiptomot is. Így az 1520-ban trónra lépő I. Szulejmán szultán már három kontinensre kiterjedő, közel 1,5 millió km2 nagyságú birodalmat, s négymillió aranyat is meghaladó éves jövedelmet örökölt atyjától, vele szemben Magyarországnak tehát nem sok esélye maradt. Az Oszmán-dinasztia szultánjai ugyanis ezeket a félelmetes méretű erőforrásokat túlnyomó részben a hadseregükre fordították. Egy 1527-ben készült kimutatás szerint a fővárosban, Isztambulban a kiképzetlen újoncokon kívül 5088 kiválóan felszerelt és kiképzett zsoldos lovas, a birodalom keresztény alattvalóinak gyermekeiből kinevelt 7886 janicsár gyalogos, valamint 1638 tüzér állomásozott. Emellett a birodalom határait őrző várakban további 40 ezer zsoldos katona szolgált, többségük – 24 ezer fő – pedig éppen az európai tartományokban. Az isztambuli szultáni ágyúöntő műhelyben 1522–1526 között több mint ezer új ágyút öntöttek, így az Oszmán Birodalom hadserege létszámában, harcedzettségében és tűzerejében is messze felülmúlta bármelyik európai riválisát. Mivel az Oszmán Birodalom földje gyakorlatilag teljes egészében a szultán tulajdona volt, harcosai között óriási területeket oszthatott szét. A vidéken élő lovas katonák, az úgynevezett szpáhik a számukra kiutalt birtok jövedelmének arányában állítottak ki saját magukon kívül újabb vértes lovasokat. Mivel a háborús hőstettekért cserében az államtól újabb és újabb adományok- 112 S árkádia kiskönyvtár