Murányi Gábor: Szövedékek. 50 év, 50 írás József Attiláról (Pécs, 2022)
Magyarország messzire van. Hobo József Attila-estje
Magyarország messzire van Légy ostoba! - ez a Hobo-est címe, s nem hangzik el az ellobbant nyárt idéző téli Szép embertelenség figyelmeztéseként, sem az, hogy Légy fegyelmezett! Hobo József Attila korai és legkésőbbi verseiből válogatott, ezekből alkotott, pontosabban: mutatott fel elszakíthatatlan egységet, bizonyítva azt is, amit Hobo egy József Attilát mélyen érző költőnek, Rakovszky Zsuzsának mondott el a Beszélőben megjelent beszélgetésben, hogy a vers - s persze a költői életmű - elképesztően sok rétegből áll. „Ha az ember csak azért olvassa, hogy gyönyörködjék benne, nem érti meg olyan mélyen, mint amikor megpróbálja mások számára is közvetíteni” - fedezi fel az „örök” igazságot Hobo, ám közvetítői szerepe ezért, éppen ezért megy felfedezésszámba. Ezért lesz élmény, ezért lett emlékezetes színházi produkció ez az októberi bemutató. Az én akarásom nem bolondság /Hanem tövigkalászos táblája a tibetnetek/ Még csak csírázó búzaszemeknek - fogalmazza meg József Attila 1923-ban, a Tanításokon, amely költemény a hangját kereső, az egész népet tanítani akaró hivatástudattal hivatott ember verse. Alig több mint évtizeddel később a krisztusi korba lépő költő, egykori tanítását megfogadva - Ó, jaj azoknak, akik nem másszák meg a magasságokat, s persze tudva, hogy a mélybe, a pokolra is kell menni - már csak az élet fájdalmáról tudja sikongni, mint az ártatlanok, de inkább már csak tátogni, mint a néma halak, hogy nagyon fáj. De ez a vers, a Nagyon fáj sem szerepel Hobo mostani repertoárjában, és mégis: az „ismeretlen”, az alig-alig idézett, talán nehezen előadható versek azáltal is új értelmet kapnak, hogy elhangzatlanul odaidézik a „nagy verseket”. Hobo-estről szólunk, a színpadot Hobo „tölti ki”, mégis, ha nem tudnánk az előzetes nyilatkozatokból, akkor is nyilvánvaló lenne, hogy csapatmunka, közös meditáció jelenik meg a Katona színpadán. Antal Csaba forgó, homályosan tükröződő, törékeny üvegtáblái a könnyen cserepekre hulló világra emlékeztetnek, Jordán Tamás beszélgető-rendezése vélhetően a színpadi profizmus jelenlétét erősíti. És a színre időnként kilépő, zongorához ülő Márta István versmegzenésítései - óvatosan használom e szót, hiszen a zeneszerző ugyancsak Rakovszky Zsuzsának nyilatkozva mondta el, hogy mennyire gyűlöli ezt a megfogalmazást - olyan többletet adtak, éppen merész szokatlanságukkal és többstílusúságukkal, amelyre nem tudok jelzőt találni. Zenei emlékeztetők is felcsendültek, főhajtást véltem hallani például Cseh Tamás vagy Baksa Soós János előtt, de egy motívum erejéig megszólal a Hegedűs a háztetőn dallama, meg egy Fellini-film trombitaszólójának részlete is. „Fura monooperaszerűség” - 87