Murányi Gábor: Szövedékek. 50 év, 50 írás József Attiláról (Pécs, 2022)
Ködoszlató korabeli kéziratok. Lapolvasó
Szövedékek mostani tanulmánya egyben felfogható Bak Róbert doktornak, József Attila utolsó pszichiáter orvosának rehabilitációjaként is. Bak Róbert, aki „hiába kísértette meg a lehetetlent”, ahogy ezt a költő a neki címzett búcsúlevelében fogalmazta, a József Attila halálát követő napokban megírta patográfiáját, amelyről Szőke György most kijelenti: „mindmáig időtállónak bizonyult” Ez az első, Bak Róbert-féle patográfia a Szép Szó 1938. januári József Attila Emlékszámban jelent meg. (Immár a tanulmány nemcsak a könyvtárak féltve őrzött folyóirattárában olvasható: a Szépirodalmi Könyvkiadó régi irodalomtörténeti adósságot törlesztett, amikor hasonmás kiadásban közreadta az emlékszámot.) Bak írása egyébként az időnként fellángoló viták kereszttüzében állt. Sokszor persze nem is szakmai, pontosabban: nem szűken értelmezett szakmai viták horgadtak fel, hiszen mint azt Szőke György is megállapítja: „A pszichoanalízissel kapcsolatos - Magyarországon évtizedekig hivatalosan is terjesztett - balhiedelmek ugyanis az olvasóközönségben elég szorosan és elég szerencsétlenül kapcsolódtak össze a József Attila-problémával. Mind a hivatalos ideológia, mind a közhit szerint a költő végzetét egyebek közt és nem utolsósorban az analízis okozta - és viszont, sokak szerint éppen József Attila tragédiája az egyik döntő bizonyíték az analízis káros hatására.” Pedig József Attila beteg volt, és nem a pszichoanalízis tette beteggé. Az persze más, s egyáltalán nem mellékes kérdés, hogy a költő két analitikusának - Rapaport Samunak és Gyömrői Editnek - az ez irányú tevékenységét, mint azt Szőke György is jelzi, „nemigen lehet kritika nélkül méltatni”. Szőke mégis azon az állásponton van, pontosabban elfogadja és idézi Bak Róbert véleményét, miszerint „az utolsó évben kialakult súlyos betegség még nem zilálta szét alkotását; a művön inkább csak a fenyegető elmebetegség érintése látszik, s bizonyos megnyugvással érezhetjük, hogy József Attila költő tudott maradni az elmebetegség súlyos állapotában is.” József Attila életének utolsó napjáig szinte mindig tökéletes verset írt. Versben mindig pontosan, szabatosan fejezte ki magát, zaklatott agyának csapongó, dühödt, torz és alpári gondolatait „plasztikus tisztaságú” versekké „szublimálta”. Éppen ez a tény adott „bizonyítékot” azoknak, akik tagadták azt, hogy a költő beteg lett volna, s ez adott okot, ürügyet arra, hogy elkülönítsék az életműtől, a versektől a pszichoanalitikus feljegyzéseket. Holott ezek az írások - mint ezt Szőke György több jól megválasztott példával bizonyítja - szerves részei az életműnek, még ha „nemritkán valóban kóros mozzanatokat is” tar- 56