Nyerges András: Mimikrik évada avagy katyvasz minden mennyiségben (Pécs, 2021)
1959. január
344 kon« át érhetjük el a szebb jövőt. Az antológiában József Attila halála óta először szólal meg jelentőségének megfelelően a modern nagyváros hangja.” (Magyar Nemzet) Visszatekintve úgy tűnik, mintha ennek a napilap-kritikának az egyik utalása, a József Attila szellemi örökségére vonakozó, nagyobb hatást keltett volna a határon túlon, mint idehaza. József Attila ugyanis ez idő tájt még nemhogy „kanonizálva” nem volt, de a munkásmozgalomhoz fűződő viszonyát nem illett feszegetni, sőt kínos témaként, majdnem tabuként kezelték. Sokan éltek még azok közül, akik annak idején a költő és a párt viszonyát illetően „kétes” szerepet játszottak ebben az ügyben. Éltek továbbá olyanok, akik 1945 és 1956 között a kultúrpolitika meghatározó szereplői voltak, és példát mutattak arra, hogyan kell József Attilát formálisan ugyan dicsérni, ám műve és magatartása lényegét tagadni. Végképp nem illett firtatni, hogy „a párt” és a költő konfliktusában talán nem a pártnak volt igaza. Az meg egyenesen istenkísértésszámba ment, hogy József Attila egyfajta szocialista avantgarde költőjeként is mintául szolgálhat egyfajta hazug konzervativizmus ellenében. Ezért aztán szinte kihívásszámba ment a Tűztáncban az én (tudtom és hozzájárulásom nélkül megcsonkított) József Attila-versem, mint valamiféle meghirdetett program jelentkezése, ami az éppen felbukkanó fiatalok és a nagy előd között kapcsolódási pontot jelez. Talán épp erre figyelt fel a milánói Il Contemporaneo című folyóiratban Gianni Toti és Marinka Dallos, Giovani poeti ungheresi címmel (szembemenve a hazai értékrenddel, még antológiánk saját szerkesztőjéével is) kitüntetett helyen szerepeltették az én (olasz fordításban Gia sui binari blu corre címet viselő) versemet. Sőt, egy évvel később a Nuova Generazione című lap, az új magyar lírát bemutatva azzal tisztelt meg, hogy egy Radnóti-vers mellett az én József Attilá-s opuszommal próbálta az olasz olva-