Nyerges András: Színünk és viszályunk. Írások magyar írókról (Pécs, 2016)

József Attila

Színünk és viszályunk Ilyenkor, április 11-e táján tudniillik mindig újra rádöbbenek, hogy épp arról, ami a legmélyebben érint, amihez a legszemé­lyesebb közünk van, arról nemigen tudunk beszélni. Ami engem illet, József Attila esetében visszatart a szemérem is, mert látom hosszú sorát azoknak, akiknek sohasem volt hozzá igazán közük, de elkoptatott gyászközhelyek újjávariálásával mégis gátlástala­nul telilocsogják a világot. Én viszont az utolsó versek akárhányadik olvasáskor is sír­­hatnékkal küszködöm, méghozzá olyan erőssel, amilyen a saját sérelmeim miatt sosem tolakszik a torkomba. Ezeket a verseket, a Szürkületet, a Talán eltűnők hirtelent, a Karóval jöttéit, s főképp a Drága barátaim című töredéket, ha őszinte akarok lenni, el sem bírom viselni, mert nem dühöt, az elkeseredés paroxizmu­­sát váltják ki belőlem, így hát inkább nem is olvasom már ezeket, és lehetőleg gondolni se gondolok rájuk. Amit érzek, az valami (talán már irracionális) harag, és mint ilyen: mélységesen idegen tőlem, másfelől meg a felháborodás, amit kivált belőlem, szét­robbantja lelkem maradék békéjét, a világ berendezkedése elleni tiltakozásra ösztökél, és ha lenne kitől, még ki is kérném magam­nak, hogy olyan emberi sors, mint az övé, egyáltalán létezhessék. Sem elviselni, sem tudomásul venni nem bírom, hogy az a Jó­zsef Attila nevű ember, aki - ha úgy vesszük -, igazán nem akart sokat, csak szeretetet, reáfigyelést, megbecsülést, gyöngédséget, szövetségest maga mellé, és annak biztonságát, hogy a létezése a világ által végül is tudomásul vétetett, tehát elemi szükségle­tekért esengett, végül is ezek folyamatos hiányába rokkant bele. Pedig amit kért, nem kérte „ingyen”, nem kérte „csak úgy” hol­ott az neki is, mint minden embernek, kijárt volna. Zseniális pro­vokációkat kínált és adott is cserébe, és ha van botránya a létezés­nek, hát az, hogy ezt nem hallották ki a verseiből, a világ süket volt arra, hogy azok a szavak egy mindenét vesztett ember végső nyü­szítései. Mákszemnyit sem tompítja számomra az elviselhetetlen­­ség érzését, hogy személyes felelősségem az ő sorsában nincsen, mert a születéseink között ott van harmincöt megszüntethetetlen év, ami már sohasem lesz kevesebb, és ott az a huszonnégy hónap, 394 r

Next