Nyerges András: Színünk és viszályunk. Írások magyar írókról (Pécs, 2016)
József Attila
Színünk és viszályunk Ilyenkor, április 11-e táján tudniillik mindig újra rádöbbenek, hogy épp arról, ami a legmélyebben érint, amihez a legszemélyesebb közünk van, arról nemigen tudunk beszélni. Ami engem illet, József Attila esetében visszatart a szemérem is, mert látom hosszú sorát azoknak, akiknek sohasem volt hozzá igazán közük, de elkoptatott gyászközhelyek újjávariálásával mégis gátlástalanul telilocsogják a világot. Én viszont az utolsó versek akárhányadik olvasáskor is sírhatnékkal küszködöm, méghozzá olyan erőssel, amilyen a saját sérelmeim miatt sosem tolakszik a torkomba. Ezeket a verseket, a Szürkületet, a Talán eltűnők hirtelent, a Karóval jöttéit, s főképp a Drága barátaim című töredéket, ha őszinte akarok lenni, el sem bírom viselni, mert nem dühöt, az elkeseredés paroxizmusát váltják ki belőlem, így hát inkább nem is olvasom már ezeket, és lehetőleg gondolni se gondolok rájuk. Amit érzek, az valami (talán már irracionális) harag, és mint ilyen: mélységesen idegen tőlem, másfelől meg a felháborodás, amit kivált belőlem, szétrobbantja lelkem maradék békéjét, a világ berendezkedése elleni tiltakozásra ösztökél, és ha lenne kitől, még ki is kérném magamnak, hogy olyan emberi sors, mint az övé, egyáltalán létezhessék. Sem elviselni, sem tudomásul venni nem bírom, hogy az a József Attila nevű ember, aki - ha úgy vesszük -, igazán nem akart sokat, csak szeretetet, reáfigyelést, megbecsülést, gyöngédséget, szövetségest maga mellé, és annak biztonságát, hogy a létezése a világ által végül is tudomásul vétetett, tehát elemi szükségletekért esengett, végül is ezek folyamatos hiányába rokkant bele. Pedig amit kért, nem kérte „ingyen”, nem kérte „csak úgy” holott az neki is, mint minden embernek, kijárt volna. Zseniális provokációkat kínált és adott is cserébe, és ha van botránya a létezésnek, hát az, hogy ezt nem hallották ki a verseiből, a világ süket volt arra, hogy azok a szavak egy mindenét vesztett ember végső nyüszítései. Mákszemnyit sem tompítja számomra az elviselhetetlenség érzését, hogy személyes felelősségem az ő sorsában nincsen, mert a születéseink között ott van harmincöt megszüntethetetlen év, ami már sohasem lesz kevesebb, és ott az a huszonnégy hónap, 394 r