Nyerges András: Színünk és viszályunk. Írások magyar írókról (Pécs, 2016)
József Attila
Színünk és viszályunk az egyik perifériális tévécsatornán véletlenül tanúja nem leszek, hogy valaki a cigarettaáremelést ezzel intézi el: hát igen, az kínos lesz az „alsóbb rétegek” számára. Elképedtem: eszerint megszületett a militáns proletárgyűlölők új típusa. Önfeledt megvetéssel „alsóbb rétegekéről beszélni: számomra ez mostanáig csak irodalmi élmény volt, s ezúttal is nyelvbotlásra gyanakodtam, míg csak a kezembe nem került az illető cikksorozata egy szélsőjobboldali lapban. Ebből aztán kiderült, hogy elszólásról szó sincs: egy ideológia megnyilvánulásába botlottam bele, aminek nagyon is aktuális politikai vetülete van. Akkor sem értettem, hogy miért? Hiszen a proletár ma már csak történeti fogalom, gondoltam, s elképesztett, amit olvastam: „A proletár alapelve az irigység. A proletár nem szeret fizetni semmiért, de mindig többet szeretne kapni”. Miért ez a vehemens, személyes indulatról árulkodó gyűlölet? 2003-ban! Ez az „a csürhe”, folytatja a szerző, amelyet „a kifinomultság ellen” küldenek. A kifinomultság megtestesítője persze a polgár. Nem az öntudatos citoyen, hiszen olyanok baloldalt is vannak. A jobboldali polgár az eszmény, az, aki megkülönböztet alsóbb és felsőbbrendűeket, aki azt tartja igazságosnak (és teszi kormányprogrammá, ha épp uralmon van), hogy a gazdagok gazdagodjanak, a szegények meg magukra vessenek. Ennek az idealizált polgárnak „fegyvere a megértés, a megismerés és az elfogadás. Módszere az önbecsülés, a hasonlók szeretete”. Ezt viszont nyílt utalásnak éreztem a „similis simili gaudet” elvére (hasonló a hasonlónak örül), mely a polgári kormányzás idején annyira szárba szökkent. Bár egy apró módosítás azért elkel: a „similis” legyen egy „i”-vel kevesebb, mondjunk „simlis”-t, s akkor lám, érvényes az önmeghatározás: „simlis a simlist dicséri”. A sorozat végén a szerzőből ismét kitör a vehemens gyűlölet, amikor így biztatja „a hasonlókat”: „Reménykedjetek! Mert ebben a harcban egyszer és mindenkorra elbukik a proletár”. Bármennyire felzaklatott ez az írás, belátom, hogy fölfedezett valamit, aminek a baloldal még nem ébredt tudatára: ismét vannak proletárok, vadonatújak, akik nem József Attila verseiből, ha-420 I I