Nyerges András: Színünk és viszályunk. Írások magyar írókról (Pécs, 2016)
József Attila
József Attila ami az ő pusztulása, 1937 decembere, meg az én születésem, 1940 januárja között változtathatatlanul meredezik. Ez semmi alól nem ment fel, mert pusztán azzal is, hogy élek, visszamenőleg olyasmit sugallók, hogy ő volt az, aki tévedett, ő volt a túlérzékeny, mikor abbahagyta az „élést”, nem pedig a világ érzéketlen. Ettől megint hatalmába kerít valami tehetetlen düh, és ha így van, akkor azt kérdezem, hát a túlérzékenység számára nincs hely ebben a világban? Már rég nem mint olvasó próbálok vitatkozni a velőkig hatoló keserűséggel, ami az utolsó verseiben hidegen is veszélyes hőfokon izzik, és azzal sem áltatom magam, hogy ezek a versek egy sérült idegrendszer túlzásai, mert ha mégsem állom meg, és beléjük olvasok, rögtön újra hallom a magasfeszültség forróságából fagyos keserűségbe átcsapó, égési sebeket okozó szenvedélyt, azt, ami (például) a Szürkületet áthatja, s amiben ráismerek Bartók Divertimentójámk csikorgóan fegyelmezett, a sírást nyüszítéssé transzformáló szenvedélyére, és attól is bőgnöm kell, s azt épp úgy nem hallgatom soha, ahogy ezeket a végsőkig csupaszított verseket is merő önvédelemből eltartom magamtól. Ha mégis engedek a kísértésnek, mindjárt azt érzem, hogy amit olvasok, nem költői fantázia, hanem maga a realitás, a megszokottnál mélyebbre elásott, magunk elől titkolt realitás, vagyis az a pillanat, mikor olyasmivel néz az ember farkasszemet, ami elől elbújunk, nehogy ezekkel a versekkel a költő a nyitott idegvégződéseinkbe vezessen áramot. És itt van vége, Arany Jánossal mondom, bocsánat, Attila, ez bizony töredék marad, nem tudom folytatni, mert „nagyon fáj, nem megy”. A LEVELEK JÓZSEF ATTILÁJA Nem tudom, várta-e bárki nálam türelmetlenebbül, izgatottabban József Attila levelezésének (a lehetőségekhez képest) teljes kiadását. Én mindenesetre így vártam (és mint utólag már tu395