Nyerges András: Színünk és viszályunk. Írások magyar írókról (Pécs, 2016)
József Attila
Színünk és viszályunk ban is akad politikai definíció: „a költő József Attila világnézetileg a szélső baloldalon helyezkedett el, s különösen politikai, meg szociális tartalmú verseiben ennek a felfogásnak adott kifejezést” (a BH teljesen azért nem tagadhatta meg magát), mi több, fentieket szinte kényszeresen megtoldotta ezzel is: „a legutóbbi években azonban megtisztult lírája. Politikai verset már alig írt”, de ennek a konzervatív penzumnak a letudása után a cikk őszintének tetsző lelkesedésbe csap át: „új költeményeiben erős képzelőkészsége, a dolgok értelmének kutatása, hatalmas intellektuális ereje és a nagy összefüggések iránti érzéke jutott kifejezésre. Humorát a keserűség jellemezte, de pompás verselő- és stíluskészsége ellenére aránylag szűk olvasóközönség körében talált megértő visszhangra. Amilyen magányos volt, mint ember, annyira egyedül állott, mint költő. Sikerei korántsem állottak arányban szertelen, de nagy tehetségével”. Hol van már ez a szöveg a jobboldali hagyománynak megfelelően szabályszerű feljelentésbe torkolló 1931-es recenziótól, mely szerint „József Attila verseskönyve beszédes bizonysága annak, hogy a bizonyos oldalról reakciósnak kikiáltott magyar királyi ügyészség milyen liberálisan értelmezi könyvcenzúrázási jogát”. A BH cikke 1931. május 24-én jelent meg, az ügyészség június 12-én emelt vádat József Attila ellen „sajtó útján elkövetett izgatás bűntette” miatt, elrendelve „a Döntsd a tőkét, ne siránkozz című kötet összes példánya lefoglalásának foganatosítását”. Ha az 1937-es szöveg (nem tudhatom, csak jóhiszeműen feltételezem) kései kompenzáció volt 1931-ért, hát - volt mit jóvátenni. A SARZSI ÉS A JELLEMKÉRDÉS Az ember azt hinné, hogy már minden, ami a költőről és koráról tudható, előkerült. Aztán jön április 11-e, és ez a hiedelme évről évre megcáfolódik. (Hál’ istennek). 406 I