Nyerges András: Színünk és viszályunk. Írások magyar írókról (Pécs, 2016)

József Attila

József Attila nem saját tapasztalatból tudják, hogy „jogállamban a pénz a fegy­ver”. Ok azok, akik ellen úgy látszik, máris érdemes (négy öles folytatásban!) felvonultatni ezt a dühödt rabulisztikát. A költő az esztétika tartományából visszakerülhet a hétköznapi valóságba: hiszen „az érdek, mint a gazda, úgy igazgat”. Igaz, a költői intés­nek, hogy „gondoljátok meg, proletárok” még nincs foganatja, a proletároknak eszük ágában sincs bármit meggondolni, de ki tud­ja, talán a „felsőbbrendűek” félelme az érzékenyebb műszer, mely máris azt jelzi, hogy számukra semmi jóval nem kecsegtet, ha egyszer az „alsóbb rétegeket” többé „nem fogja polgári ravaszság”. Vagyis nem kérdés, hogy a költőnek igenis van „élte még egy”. EGY GYÖKÉRTELEN SZEKÉRTOLÓ József Attila halálának tizedik évfordulóján közölte a Népszava Faludy György Balatonszárszó, 1937 december című emlékezését. Faludynak személyes emléke volt „a vésztjóslóan idegen vidék”, a „nyilaskeresztekkel telemázolt falak”, a „lengő kakastollak a szárszói sír körül”, s az is, hogy „a halványkék Balatonon túlról, Németország felől jegesen fújt a szél”. Eszébe jut, hogy „míg a kálvinista lelkész búcsúztatta, révedezve álltunk a gödör körül”: Mónus Illés, Hatvány Lajos, Gáspár Zoltán, Ignotus Pál, Németh Andor, de „hol maradtak a többiek?” A válasz, amit önmagának ad, lehangoló: „ő, ki mindent, ami az utolsó negyedszázadban szí­vünkön feküdt, megmondott és kimondott, legfeljebb százötven embertől ismerve feküdt a koporsóban”. Dermesztő a számvetés: „Szabó Dezsőék Erdélyi Józsefben látták a költőt, a polgárság írói nem mertek lelkesedni, Féja, Illyés, de méginkább Németh Lász­ló nemzetietlennek tartotta, cikkeivel üldözte József Attilát”. Utóbbi mondatból hírlapi csetepaté támadt, másnap ugyan­is a Szabad Szó nekirontott Faludynak: „Az irodalomtörténetnek valóban külön fejezetébe kívánkozik majd az a részvétlenség és 421

Next