Csontos János: Nyitott műhely I. 100 interjú a mai magyar irodalomból (Budapest, 2014)
Karátson Gábor: Átsétálni a megértés kapuján
NYITOTT MŰHELY szak magamnak valamit. Megtaláltam a Tao te kingnek az Ágner Lajos-féle fordítását, és azt kértem. Amíg Misó bácsi fizetett a pultnál, tovább böngésztem a könyveket, és megláttam Konfucius beszélgetéseit Hamvas Béla átültetésében. Nagyon felkeltette az érdeklődésemet ez a könyv, és szóltam, hogy inkább ezt kérném. Misó bácsi felnevetett, és megvette mind a kettőt. Mindjárt elkezdtem olvasni őket és magukkal ragadtak. Most már tudom, hogy az Ágner-fordítás nem teljesen jó, mégis olyan lágy és kedves, kicsit olyan, mint egy csiszolt kavics, s nekem ma is jobban tetszik, mint a Weöres Sándor-féle kiglancolt fordítás. Nagyon tisztelem Weörest, de ezt a fordítását nem szeretem. Ezek között a könyvek között éreztem jól magam. Ahogy a Micimackó ban mondják: a tigrisek ezt szeretik. Hamar elkezdtem foglalkozni a keleti bölcselettel, jártam Baktay Ervinhez, s így már egész kiskoromban hurcoltam haza az UpanisádoksA és mindenféle hasonló könyveket, angol-szanszkrit kétnyelvű kiadásokat. Még a szanszkrit betűket is kimásoltam, mert nekem nagyon tetszettek. Én református volnék amúgy. Három évig jártam iskolába a ciszterciekhez mint más vallású, majd a Lónyayba, de aztán azt is kilőtték alólam. Végül a József Attilában végeztem. A katolikus iskolában is kellett járni misére, később reformátusként konfirmálnom kellett volna. De számomra teljesen érthetetlen volt az egész keresztény tanítás. Ugyanakkor igyekeztem komolyan venni, nem voltam cinikus. Rettegtem attól, hogy konfirmálnom kell. Mégis, a Jóisten megsegített, mert átmásztam egy kerítésen játék közben, de az kidőlt, s engem teljesen felnyársalt. Ezért két hétig feküdnöm kellett, s a konfirmálás nélkülem lezajlott. A Lónyayban az osztályfőnököm Karácsony Sándor híve volt (aki nekem nem rokonom), s a bibliaórái elég nagy hatással voltak rám. Elkezdtem nagyon óvatosan érdeklődni. Nem ment könnyen, mert nekem János evangéliuma tetszett, de az iskolában inkább a szinoptikusokat tartották fontosabbaknak, azok pedig nekem nem tetszettek. Azóta nagyon megváltozott erről a véleményem, de ez így volt akkor. Az egészből egy kukkot sem értettem, főleg azt nem, miért magyaráznak oly sokat a bűneimről, mert nem éreztem, hogy nekem bármilyen bűneim volnának. Másfelől a metafizikai kérdések iránt nagyon fogékony voltam, így a keleti tanításokban is a szenvedés, a halál érdekelt. Szerintem nagyon rosszul adták elő nekünk az iskolában a keresztény tanítást. Azt sem értettem, ők komolyan veszik-e; mert ha igen, akkor rengeteg kérdést kellene feltenniük. Például hogy az eredendő bűn hogyan öröklődik? Van-e lélek, s ha igen, akkor az honnan jön? Miként lehetséges, hogy Jézus Krisztus áldozata folytán én megmenekülhetek? Ez egy mágikus hatás? Ahogy Northrop Frye írja: ezek metaforák, de attól még lehetnek valóságok, mert a valóság metaforikus természetű - de ezt sose mondták nekem. Helyette mindig azt hallottam: „Fogadd el!” De mit, hogyan? Közben a keleti filozófia érthető volt a számomra. Ez persze lehet adottság is, s ráadásul nem tartalmaz olyasmit, amit el kellene hinni, mert ezek költemények, mint a Tao, ami bevilágít a lét mélységeibe. Bizonyos létélményeimről, amelyek elsöprő intenzitásúak voltak, úgy éreztem, hogy a keresztény tanítás nem beszél, s nem is lehetett elmondani a tapasztalatomat. Talán tizennégy éves lehettem, amikor megszűntem létezni. Hirtelen azt tapasztaltam, hogy nem vagyok, hanem csak az van, amit látok. Ez olyasvalaki számára, aki fest, nem annyira abszurd élmény, de számomra nagyon negatív volt és borzalmas. Olyan volt, mint egy tükörvilág, és ez a híres Én eltűnt: egyszerűen nem tapasztaltam ezt a szubjektumot. Nem filozófiai megfontolás ez, hanem hirtelen ráébredés egy iszonyatos hiányra, amitől kővé dermedtem. A halál engem mindig nagyon érdekelt, hiszen édesanyám, akit nagyon szerettem, meghalt. Foglalkoztatott az is, hogy milyen a halál: mi lesz velünk, ha meghalunk? Ez az élmény azért volt kínos, mert nemcsak azt láttam: ha majd meghalok, esetleg nem is fogok létezni; hanem azt, hogy már most sem létezem. Erről senkivel sem tudtam beszélgetni, mert féltem, hogy 470