Krausz Tamás - Radnóti Klára - Sashalmi Endre (szerk.): Apologia historiographiae. Az orosz történelem évszázadai (Budapest, 2023)
Pók Attila: Marxizmus a magyar középkorkutatásban
436 Pók Attila Ezeknek a nagyon eltérő személyiségeknek közös nevezője volt, hogy alaposan ismerték a marxista irodalmat, de nagyon eltérő módon reagáltak a marxizmusra. Molnár, Léderer és Pach esetében a marxista tudomány iránti elkötelezettség együtt járt (amennyire nem tudományos írásaikból, leveleikből, kollégáik emlékeiből megítélhetjük) az igaz és őszinte lelkesedéssel a kommunista ideológia és politika iránt. Hajnal és Makkai számára a történelmi materializmus hasznos, segítő módszertanként jelent meg, de a kommunista politikai tevékenység nem vonzotta őket. Elekes számára a marxizmus vonzereje nagy mértékben a kommunista rendszerben való tudományos karrierépítés lehetőségét jelentette. Amikor marxista szemszögből próbáltak rávilágítani a magyar történelem fő vonalára, akkor az osztályharcok és a haza függetlenségének védelméért folytatott harcok összefüggéseit vették irányadónak. Ebből a szempontból az alapvető történelmi kérdés az volt, hogy miért és hogyan omlott össze a középkori magyar nagyhatalom: mélyen beágyazott belső tényezők, vagy csak a külső ellenségek, különösen az Oszmán Birodalom terjeszkedése okozta a tragédiát? A magyar csapatok veresége az 1526-os mohácsi csatában még az írástudatlan magyarok számára is a végletes katasztrófa szimbólumává vált. A magyar marxista értelmezés szerint a Magyar Királyság 1456-os nagy sikere, amikor meg tudta állítani a hatalmas oszmán hatalom terjeszkedését Nándorfehérvárnál, a társadalom összefogásának, erejének és lelkesedésének volt köszönhető, a paraszti tömegek hősiesen harcoltak hazájukért. A bukás, szólt a marxista értelmezés, leginkább azért következett be, mert a nándorfehérvári diadalt a kizsákmányolt parasztok elégedetlenségének megnyilvánulása követte. 1514-ben zajlott a magyar parasztháború az alacsony rangú, de szabad, bátor hivatásos katona, Dózsa György vezetésével. A felkelést a „feudális uralkodó osztály” rendkívüli kegyetlenséggel nyomta el, a földesurak bosszúja legyűrte az erős parasztságot, amely 1456-ban hősiesen megmentette az országot a végső veszélytől. A továbbiakban - ahogyan Elekes Lajos fogalmazott 1963-ban - az önző érdekektől elvakított uralkodó elit lebontotta a nagy reneszánsz király, Corvin Mátyás (1458-1490) centralizációs vívmányait, és így megásta a középkori magyar nagyhatalom sírját. Erős metafora következik ezután Elekesnek a középkori magyar állam történetéről írt könyvében: ez az elit a Dózsa Györgyöt követő kivégzett parasztok csontjaiból síremléket is állított, és rövidesen a nyitott