Cs. Szabó László: A magyar költészet századai (Marosvásárhely, 2008)
Magyar versek Aranytól napjainkig
hősökre acsarkodó becstelen századunkban, amely minden eddigi század közül legjobban illik a szolgákhoz. József Attila egy időben „káté" költőnek készült s meg akarta verselni a marxizmus főbb tételeit. Szenvedélye volt a társadalomtudomány, becsületesen fölfegyverkezett a politikai programköltészetre, s rímes vezércikkek helyett valóban ihletett versekké öntötte át a lelketlen tudományt. Programversei logikai és formai győzelmek: szárnyal a hangjuk, kristálytiszta a fogalmazásuk. Más kérdés, hogy érdemes volt-e néhány versben elragadni a pálmát a tudományos próza előtt? A költő embertársai ügyét - a politikát és forradalmat is érzéseivel szolgálja méltón, magához illőn és haszonnal. József Attila éppen azért nagy költő, mert végtelenül érzékeny volt; annyira érzés volt számára a világ, mint egy gyereknek. Szívettépő a dörmögése, könyörgése, sikolya: az érzés hangjai. Sose lett belőle felnőtt ember; a nők és proletárok felé nyújtózva egy elvesztett anya után nyújtogatta a karját. Nagyon szerette embertársait, mert tehetetlenül szerette nyomorgó édesanyját, nagyon szenvedett a szegényekért, mert keservesen megszenvedett édesanyja sorsáért, előbb a valóságban, mint gyerek, később - sokkal erősebben - az emlékeiben, képzeletében, meghasadó tudatában, mikor nagy költő lett a kisgyerekből. Itt a helye, hogy szóljunk a freudizmusról, amely valószínűleg tragikus tudathasadásában is közrejátszott. A pszichoanalízis hangos divat volt a húszas és harmincas évek határán; a költőt azonban halálosan komoly megváltás-vágy hajtotta Freud műveihez, akárcsak Marxhoz. Mert hiába szabadult meg a 20. századi társadalom az erkölcsi gátlásoktól, hiába vétkezik emelt fővel a többség, a kiveszett kollektív bűntudat tovább él egyes egyénekben, s minél kegyetlenebb és amorálisabb maga a társadalom, annál jobban gyötri legnemesebb tagjait az átvállalt, fokozódó bűntudat. Az a mindennapos bűn, amelytől a régi emberek megosztott lelkifurdalással és hit útján legalább részben megszabadultak, a mai emberek közül csak a kiválasztott lelkeket feszíti az önvád keresztjére. József Attilát ez a szenvedni kész, átvállaló megváltás-vágy hajtotta egyidejűleg a freudizmusba és marxizmusba; egyik a gyónást helyettesítette, másik a hiszekegyet. Minden igazi nagy költő szemében a világ va132