Cs. Szabó László: A magyar költészet századai (Marosvásárhely, 2008)
Egy nép s a költészete
szektás dühöngök; második anyja, a párt kitaszította az Oidiposzkomplexusban szenvedő árvát. Ma már, bűnbánattal, üldözött báránynak szokták festeni. Kötekedő, kemény legény volt a valóságban, a dialektika megszállottja, olyan koponya, aki a Középkorban napokon át asztal alá vitázott volna egy tucat egyházdoktort, hogy hány angyal fér el egy tűhegyen? Önéletrajzának második kötetében Koestler emlékezetesen találó portrét rajzolt róla. Nehéz a költőnek a társadalom bajairól s az eszményi közösségről beszélnie. Mestersége a hagyományba ágyazza, s a változás, akármilyen radikális, e hagyományon belül izgatja: formai. Szappho óta a szerelemről s a halálról énekel meggyőzően, magától. Ha áttér a közösség vágyaira és társadalmi eszmékre, könnyen belebódul magasztos nagy igékbe, Shelley lesz belőle, ineffectual angel, hatástalan angyal. József Attila kettős küzdelmet vívott az örvény fölött. Hogy dala ne rekedjen be a szocialista tartalomtól és elméjét ne rombolja szét a téboly. Ez a kettős viaskodás a szép szóért és - az őrületben bukdácsolva - szép értelemért teszi naggyá és megrendítővé. Lélekbúvárok jól tudják, hogy teljes elsötétedés előtt épp az elmebaj fuldokló, de még védekező áldozatai fogalmaznak tisztán, stílusuk: átlátszó, kristályos, mintha súlyosabb felelősséget viselnének a szavakért, mint kiegyensúlyozott vagy annak látszó embertársaik. Különösen a német lírában akad néhány meggyőző példa. József Attila mindig szabatos, konkrét, s közben a vers úgy ragyog, mint egy harmatcsepp, úgy száll, súlytalanul, mint a nyírfa pihéi. Vétkezem költészete ellen e hasonlatokkal, mert kép és tárgy egymáson átvilágítva, hasonlat nélkül azonosul a verseiben, azok is illuminációk, Rimbaud-i szinten. Nem lehet neheztelni a magyarokra, ha kezükben József Attilával kevésre becsülik Auden nemzedékének elkötelezett, baloldali líráját a harmincas években. (Persze később maguk az angol költők se büszkélkedtek mozgalmi verseikkel, a kelleténél jobban megtagadták.) Szocialista költészet, - gondolják a magyarok, legyen olyan, mint az övé. A spanyol polgárháború viszont úgy felzaklatta az írók egy részét, mint egy telibe találó, szörnyű hasonlat. Hazájukat Ibéria párjának érezték; a népi írók politikai szövetsége, a Márciusi Front abban az évben alakult meg, amikor Guernicát 245