Méray Tibor: A párizsi vártán. Írások a Szajna mellől 1. (Marosvásárhely, 2000)
Lukács György és akik nem kellenek neki…
fognak hűségnyilatkozatot vagy akár csak önkritikát is követelni Lukácstól, s megelégednek annyival, ha visszavonul minden politikai szerepléstől. Bizonyos időn át ezt látszott igazolni az is, hogy Lukács valóban tartózkodott minden közszerepléstől, s egyetlen nyilvános megjelenése, amelyről a budapesti sajtóból értesülni lehetett, a Heltai Jenő temetésén való részvétel volt. Ez az idilli helyzet - hiszen a mai Magyarországon már az is idillnek számít, ha egy hetven éven felüli tudóst békében hagynak - nem tartott sokáig. A támadás a keletnémet „testvérpárt" részéről indult el. Pontosabban: a kelet-németországi sztálinisták már a magyar forradalom óta ismételten élesen bírálták Lukács tevékenységét, sőt a letartóztatott Harrich professzor ellen az egyik legfőbb vád éppen az volt, hogy kapcsolatot tartott fenn Lukács magyarországi híveivel. De ezekről a német támadásokról a kádárista sajtó hónapokon át nem vett tudomást. Novemberben hirtelen változás következett be. Az Élet és Irodalom november 15-i száma részletesen ismertette Alexander Abuschnak, az NDK művelődésügyi államtitkárának a Német Szocialista Egységpárt kulturális konferenciáján elhangzott előadói beszédét. Abusch ebben a beszédben egyebek közt kijelentette: „Egyes német írók Lukács Györgynek hittek, akinek széltében-hosszában terjesztett tavalyi előadása lekicsinyelni próbálta azt a szerepet, amit a Szovjetunió példája és segítsége a népi demokráciákban betölt... Visszautasítjuk Lukácsnak ezt az elméletét és a hozzá hasonlókat, mert ezek is, bár egy harmadikutas megoldás illúzióját táplálták, ténylegesen ellenségeinknek használtak, és hozzájárultak annak a véres tragédiának előkészítéséhez, amely az elmúlt ősszel Magyarországon a magyar munkás-paraszt hatalomra zúdult." Hamarosan kiderült, hogy nem valami véletlenszerű idézésről, vagy egyszerű szövegátvételről van szó: alig két héttel később, a budapesti József Attila emlékünnepség során az ünnepi szónok, Marosán György, nemcsak József Attilának a kommunista pártból való kizárását minősítette hazugságnak (nota bene: a párt az elmúlt tizenkét év során legalább huszonnégyszer hivatalosan elismerte a kizárás tényét és nyilvánosan meakulpázott emiatt), hanem a költő öngyilkosságának évfordulóját arra is felhasználta, hogy Lukács Györgybe is beletiporjon. „Nem igaz - jelentette ki Marosán -, hogy József Attila partizánja volt a pártnak és a munkásmozgalomnak, 47