Banner Zoltán: Kádár Tibor (Marosvásárhely, 2021)
Az Idő formanyelvén
így írja Illyés Gyula nagy Bartók-versében „jó meghallóinak”, akik origójuknak tekintik/tekinthetnek, kívánják tekinteni az Ő példáját a nemzet Trianon utáni szolgálatában. Mert azt kérdezi néhány sorral fentebb volt törvény abban, hogy éppen e nép lelke mélyéből, ahová leszálltál, hogy épp e mélység még szűk bányatorka hangtölcsérén át küldted a sikolyt föl a hideg-rideg óriás terembe, melynek csillárjai a csillagok? Keresték erre a képi választ már a két világháború között a szentendreiek. Korniss Dezső és Vajda Lajos „konstruktív-szürrealista romantikája” egy új közép-kelet-európai avantgárd művészetben kívánták szintetizálni a nyugati és keleti hagyományokat, de keresték főleg Bartók szülőföldjén az erdélyi magyar művészek a második világháborút követő szellemi karanténban. Igazából ekkor és itt volt értelme annak, hogy a mélységnek, ahová leszállt, a maga még elevenen élő képi tárgyiasságában emeljenek oltárt az öntudatában megtámadott, sértett, megalázott közösség számára. Számos festői, grafikai és szobrászi mű hordozott címében és/vagy tartalmában bartóki utalásokat; ezúttal csupán a festő Nagy Albert és a szobrász Szervátiusz Jenő példáját emelnék ki, hiszen mindketten megjelenítették a három színpadi mű: a Kékszakállú herceg vára, a Csodálatos mandarin és a Fából faragott királyfi zenéjét, Szervátiusz pedig ezen kívül a Cantata Profana dombormű-faragásával lépett újra a magyarországi érdeklődés körébe. Magyar művész számára, ha botfülű, s nem jár hangversenyekre, Bartók Műve akkor is a kötelező, serkentő, eligazító példa szerepét tölti be. Hiszen az ezeréves magyar állam, a Szent Korona védernyője, a nemzeti élet- és alkotóerő megszüntetésének a kísérleti évtizedeiben, éppen Bartók és Kodály világhódító zenei forradalma figyelmeztette az azóta is süket és vak Európát arra a kiválasztottságra, amelynek még ma sem tudjuk pontosan a végső értelmét. Bartók zeneszerzői, előadóművészi, zenetudományi eszközeit, ezek közül például a pentatóniát nem lehet lefordítani, alkalmazni, áttenni a képzőművészetek nyelvére, bár a népművészet ágazatainak a forrása azonos. Annál időszerűbb azóta is művészetének filozófiája: a hazafiság. Nem szavakkal, igékkel, nyilatkozatokkal, hanem a művészi formában láthatóvá és hallhatóvá avatott Láthatatlannal. Ez izgatja, ez a példa, ez a művészi gondolkozás és formateremtő szenvedély Kádár Tibort fiatalsága, 1977-es első Bartók-portréja óta, ez a valamennyi útszakasz, műfaj, kapu, kaland után/közben újra és újra feltörő azonosulási vágy. És ez az ösztönösség, reflexszerűvé váló világszemlélet élteti a költőkhöz való viszonyát is, legfőképpen tehát a rajzművész törekvését, hogy Nagy László, József Attila, Ady Endre, Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos és mások, legutóbb pedig főleg Dsida Jenő rokon életérzésétől (például a Psalmus Hungaricus könyörtelenségétől) hajtva, Bartókhoz hasonlíthasson: ...ki muzsikád ujjaival tapintva lelkünk, mind oda tapintasz, ahol a baj, s beli különös, beli üdvös írt adsz azzal, hogy a faj siralmát, ami fakadna belőlünk de nem fakadhat, mi helyettünk — kik szívnémaságra születtünk — kizenged ideged hajaival!