Fodor Ilona: Csillagokból kopjafa (Marosvásárhely, 2000)
Az éjszaka zenéje és az éjszaka képei
békák között a legsüketebb, a legbotfülűbb, dobhártyája fejletlen. Ilyen múzsája volt.” Ezt is jelenti tehát a XX. századi művész kozmikus éjszakája: mélységet. És süketséget. Az elmúlt években bevezetőt kértem Juhász Ferenctöl a rádió számára a Cantata körül csomósodó írói vallomásokhoz. Juhász nem küldte el bevezetőjét. A válogatott versek gyűjteményében megjelent Örvénylések Bartók Béla körül - mint utóbb kiderült - e bevezető első része lett volna, illetve a Cantatához készült „társadalmi háttér”, a magyar éjszaka megfestésének igényével indult. S abba Juhász a virrasztó zeneszerzőt képzelte; e lecövekelt, rémképektől körülláncolt embert tette meg a kiszakadás, a menekülés, az ember-vadászat hajrája szerzőjének. Mert ö, csakis ő lehetett a föld alól megszülető új megváltó meghallója, ő, a várakozás szobra, új Sziszüphosza. így teremti a magyar éjszaka Bartók és Juhász közös éjszakáját: „És megrengette az éjszakát a vérszikla-omlás, a piros verejtékdübörgés. Bartók ült szívével-bevilágított hazája Brueghel-éjszakájában, és nézte a rikácsoló, vonító, nyüszítő, nyöszörgő, cuppogó, nyálazó, brekegő, nyafogó, nyüzsgő ember, hüllő, rovar, madár-keverék-szömyeit, verejtékezve ült megkísérlése éjszakájában, és a föld alól szivárgó hangra figyelt. A Megváltó énekelt a föld alatt... És a pusztaság betelt bűvös tiszta fénnyel. Pedig még nem hajnalodon.” A Megváltó, a föld gyomrából feléneklő nép csak egyetlenegyszer szólal meg Juhász „zenekarában”, Bartók Allegro Barbarájára emlékeztető érzékletességével. És épp a Cantata-ihlette Szarvas-énekében. Ott szilajodik pusztító-tisztító látomássá; az Apa temetési szertartásával az előtérben lesz gyászzenéből egyfajta sírgyalázássá, siratóból blaszfémiává. Ott zendíti meg Juhász József Attila sírversének első változatát, Éjszaka- Magyarország: Füst-ország zenéjét, ott üvölti ki a soha-vissza-nem-térés végső elhatározását e „körajkú hangszerekből”, a „lerakódott reménytelenség” kórusából, a „kártyapartikat, a fröccsöket, felpüffedt, elszáradt asszonyokat” kiéneklő többszólamúságból. íme, a Megváltó. Mintha az „Ecce Homo” öltene testet a síró-részeg gajdolók pirosságában. Őket hallgatta Bartók is. Erről az éjszakáról beszél a zeneszerző leveleiben a Concerto és a III. zongoraverseny megírásának idején. Ez vonzza az elhagyott hazába vissza, és ez taszítja. E vonzás és taszítás: maradás és kiszakadás soha-nem-múló dilemmája az éjszaka-szemlélet meghatározója Bartóknál és Juhásznál is. Az a ma228