Fodor Ilona: Csillagokból kopjafa (Marosvásárhely, 2000)
Két élet - egyben
táskori válságon, ami az ifjú embereket elviszi a felnőttség felelősségéhez. Talán épp azért volt annyira érzékeny a maga felnőttségét illetően, mert egyfelől - érezte, és kortársaién messze túlmenő következetességgel vállalta a felelősséget; ennek ellenére mégsem érezte magát egészen felnőttnek. A felnőttség: a saját maga és a nemzet felnőttsége őbenne is - de a mi generációnkban is - az egyéni problémákon keresztül mindig az általánoshoz vezetett. Szóval a felnőttség nemcsak probléma: ideál volt számunkra. A felnőttség: a saját lábon megállás, megállni tudás, a függetlenség, a felszabadulás éppúgy jellegzetessége a felnőtté válásnak, az egyén beérésének, mint a nemzetének. A nemzet is akkor válik felnőtté, ha meg tud szabadulni a mítoszaitól - nem a gyökereitől: azoktól sohasem szakadhat el -, ha felszámol bizonyos beidegződéseket, és főleg illúziókat. Ami az egyén számára a gyermekkori nosztalgia az anyaméh után, az anyai gondosság után, az a nemzet számára bizonyos felelőtlenség: az illúzióknak való áldozás, ami nagyon jellemezte a magyarságot épp a mi korunkban. Talán nem véletlen - és kapcsolódik a saját gondolataimhoz, amelyeket József Attila élesztett, serkentett, s ami a vele való beszélgetésekből leszűrődött -, nem véletlen, hogy olyan cikk miatt kellett elhagynom Magyarországot 1938-ban, amelyben - ugyancsak a Népszava ban - a magyar uralkodó osztálynak a felelőtlenségét és értetlenségét ostoroztam, és szembeállítottam a parasztok józanságával, felnőttségével. Makói beszélgetés volt ennek a cikknek a címe, a makói parasztokkal való beszélgetések benyomásait összegezte, megdöbbenésemet, hogy ezek a makói parasztok, akikről feltételezhető, hogy sokkal kevesebb információjuk volt a nemzetközi helyzetről, és sokkal kevesebb tudásuk volt a magyar helyzetről — sokkal érettebben, bölcsebben, felnőttebben ítélték meg Magyarország helyzetét, Magyarország sorsát, mint számos intellektuel, akikkel találkoztam Budapesten. De - visszatérve Attilára - őneki egy csomó gyönyörű verse van a felnőttségről. A legszebbek közé lehet sorolni a Levegőt!, A Dunánál címűt. Ezekben az eszmei mondanivalón túl érezhető az a sikerélmény is, amivel ö, az „infantilis”, a „gyermek”, az egyensúlytalan, az egyensúlyát kereső ember megvalósította - legalábbis a költészetben - a felnőttségnek az eszményét, és egyúttal a saját egyéni sorsáért és a nemzetéért való felelősséget is kifejezhette. „Az meglett ember, akinek / szívében nincs se anyja, apja”: az Eszméletben írja ezt. Ez egy nemes görög-sztoikus felnőttideál, 343