Fodor Ilona: Csillagokból kopjafa (Marosvásárhely, 2000)
Bartók Béla és a Magyar Írók
mert nem mehetünk, lehetetlen mennünk, ez a sorsunk, a rendeltetésünk, hogy soha ne mehessünk vissza: »Mert a mi szarvunk / Ajtón be nem férhet...« S a végső hang? Az talán diadal, harsonaszó? Nem. Ez a végső »csak tiszta forrásból« sem az. Ez is a megmásíthatatlanság vallomása. Elrendeltetés, sors: »szarvasnak« lenni, nem ihatni soha másból, csak tiszta forrásból. Hősiesség is; ki tudta volna jobban Bartóknál?” Ezért érezzük Bartók Cantatájával legrokonabbnak József Attila költészetét és disszonancia-felfogását. A rokonság közös jegye az is, hogy mindkét művész Szent Kristóf-i sorsot kívánt magára vállalni: egy világot hordozni a vállon, az összeroskadás minden kockázatával. Érthető, hogy írók-költők Fábry Zoltántól és Váci Mihálytól Somlyó Györgyig és Nagy Lászlóig egybefonják Bartók Béla és József Attila nevét. Közös intellektualizmusuk soha meg nem elégedő éhsége „az értelemig és tovább”, és közös magányosságuk is. E magányosság űzi idegenbe, s így keresi Bartók bükkök, nyírek, fenyők közt a maga visszhangját: magyarul kiált a kopár falnak a kanadai határtól néhány mérföldnyire, s a visszhang magyarul felel. De az erdőből visszavezető útról megállapítja: „hideg, köves, üres, terméketlen”. S Illés Endrét, aki e sorokat Agatha Fasset könyvéből idézi: a süketséggel való viaskodás rendíti meg: „A rettenetes idegenségben csak a visszhang felel már neki, de hiába felel oly pontosan, mégsem érti öt, és semmiképpen sem segíthet rajta.” És még a magyar származású amerikai írónő Bartók könyvének megjelenése előtt, már Bartók halálával elterjed a hír: Bartók akkor a visszhangos falnak ezt kiáltotta: „Hazádnak rendületlenül...” Ezt a kiáltást hallják újra és újra a a költők. Aztán Vörösmarty szava világméretű távlatot nyert Bartók jussán, s Weöres Sándor Sírfelirata immáron Emlékművé magasztosulva hirdeti a Szózatot. Bartókot látja, amint Szülőanyjára visszanéz A NAGY VILÁGON E KÍVÜL már ott honol a kristályok körében zengő sípok állják körül de nem hallja nem látja mert jutalmát nem kívánja fiile örökre zárva az általa fölidézett hegy és tenger muzsikára. 190