Egyed Emese: Madárcsontú versek (Marosvásárhely, 1993)
Szorongva látlak viszont Valamikor úgy találkoztunk, mint hang és kiáltani képtelen álmodó. Négy éve? Két éve? Egyszer. Ha valami változott azóta, bizonyára minden változott. Ma már nem én írnálak. Nem ilyenek lennétek. Nem ti lennétek. De mégis: ne maradjon a szó egyedül. Úgy kezdődött, hogy megsejthettem a hívásotokat: a magányos mellé egyszerre hármat idézni Hogy, ha akarja, körbevehessék. Vagytok, s ha élnetek kell, hangjával szegődik társatokul az egyre ismerősebb titokzatos olvasó. Nemcsak tekintetével firtat, hanem saját egyszeri, emberi hangjával. Leheletéből suttogás lesz egy verssoron, bizonytalanságából fellélegzés. Pillanatnyi ködéből kép; kínzó rögeszméjéből oldó ritmus, feledés. A csak leírt szó tartalmatlan. Ajándékozd meg eleven hangoddal, olvasóm. EGYED EMESE