Szilveszter László Szilárd: Festett az arcom nékem is… Irónia a modern és posztmodern költészetben (Marosvásárhely, 2009)
(Érték)válság vagy (érték)váltás? - Diskurzus(határ)ok nyomában
Ennek a poétikai irányultságnak a megváltoztatására pedig lényegében az a szentenciaszerű lezárás sem képes, amely az alkotásába önmagát beleíró, a szavakban tovább élő művészi identitás figuráját, láthatóan egy újabb - az Ady-költészettel ellentétes - kontextusban kívánja érvényesíteni: „A versbe, húzva-nyúzva, össze-viszsza! / Ha hallgatunk, majd mélyre ássatok - / Titkolt borunkat kurva föld beissza, / S gyarlóbb valónkat renyhe látszatok. / / Szavakká foszlunk, tájjá, csorba köddé - / Nincs most tovább, s a mindig mostohább! / Ifjú szívekben tán már soha többé - / csak huncutok és gonosz ostobák." Ameddig viszont a Szent András hava, a J.A. szonettje263 vagy a Légy ostoba szét-írását megvalósító Szabadvendég esetében, a Kovács András Ferenc által teremtett lírai beszédmód leginkább a megszólított költőelődökkel való azonosulást hangsúlyozza, addig Lövétei Lázár László verseiben - amint az a Jobb lesz; A vashatos és 2 töredék vagy az előbbiekben már idézett Hol volt, hol nem soraiból is nyilvánvalóvá válhat - ez a viszony korántsem tekinthető ilyen egyértelműnek. A vashatos című 2003-as költemény például egyszerre tisztelgés József Attila halálának hatvanötödik évfordulója alkalmából, és ugyanakkor lázadás is a költőelőd (textuális) emlékezetével szemben: „Tudom, hogy majd megértitek: / ma már nekem se kell. / Hogy egyszer még megéritek, / és kiderül: nem éri meg / - az most nem érdekel." Hasonló alkotói magatartásról tanúskodik a Két szék között című Lövétei-kötet bevezető verse, a Magánzsoltár is. Hiszen a megszólaló itt egyszerre képes megidézni Szenczi Molnár Albert XC.-zsoltáranak szövegét, az ennek átírásaként született közismert József Attila-költeményt és a későbbi keletkezésű Kovács András Ferenc-vers, a Psalmus Transsylvanicus kezdősorait: Nem bíztam én sem másban, sem magamban. És ma már tényleg semmi dolgom nincsen. Huszonkilenc év úgy telt el, hogy abban véletlenül jött egymás után minden. 143