Szilveszter László Szilárd: Festett az arcom nékem is… Irónia a modern és posztmodern költészetben (Marosvásárhely, 2009)
A hit és kétely (érték)alakzatai - A(z) (el)hallgatás poétikája felé
halvány istenekhez / hideglelős és reszkető imát, / mindig feléd fordultam, mert hideg lesz, / pogány igazság, roppant napvilág." Az ember önerejébe, egyéni képességeibe vetett bizalom álcájában azonban, itt ironikusan éppen a lét jelentéktelenségére, kilátástalanságára és az individuum elmúlásra ítéltségére mutat rá a beszélő, akárcsak József Attila Boldog hazug... vagy A bűn című 1935-ös költeményeiben: Én istent nem hiszek s ha van, ne fáradjon velem; majd én föloldozom magam; ki él, segít nekem. „Az önmegváltás gondolata ez - állapítja meg A bűn című vers elemzése kapcsán Bori Imre -, a társtalanság végső menedéke, amit [a költőnek] nemsokára fel kell adnia, mert az egyén tehetetlen, s az önmegváltás illúziónak bizonyul."182 A modern ember „gyászosünnepélyes" álláspontja ezekben a lírai alkotásokban a passzív léttel való sodródás kifejezőjévé válik, hiszen a vallás és tagadás egymást kioltó kettőssége - és itt talán József Attila későbbi Nem emel föl; Bukj föl az árból vagy Az Isten itt állt a hátam mögött... című verseire utalhatnánk elsőként - a cselekvés képtelenségét és ugyanakkor az „emberarcú hiány" megtapasztalásába való megnyugvás, belenyugvás lehetetlenségét tükrözi. A kiábrándultság és a társtalanság érzése egy ilyen kontextusban többnyire együtt jelentkezik a lázadás gesztusával, az Isten iránti sóvárgás pedig egy antropomorfizált, naiv Teremtő-kép megidézésében teljesedik ki. Ez az ábrázolásmód jellemző Szabó Lőrinc 1937-es A hitetlen büntetése című költeményére is: De szeretném, ha volna isten, ha volna, s úgy volna ahogy a fák vannak, s ha itt közöttünk röpdösnének az angyalok. 86