Szilveszter László Szilárd: Festett az arcom nékem is… Irónia a modern és posztmodern költészetben (Marosvásárhely, 2009)
A hit és kétely (érték)alakzatai - A(z) (el)hallgatás poétikája felé
mily biztosan, mily sunyi-resten szivárog, kúszik fölfelé a kristálytiszta kockatestben? így szívódik az éjszaka beléd is, fölfelé eredve, az éjszaka, a sír szaga minden rostodba és eredbe „A vers olvasásába belefeledkező gyönyörködést - jegyzi meg Orbán Gyöngyi - észrevétlenül s éppoly »biztosan« mint »sunyi-resten« átitatta a halál borzadálya."186 Es lényegében ugyanez az esztétikai-poétikai magatartás jellemző a Dsida-költemények közül a közismert Nagy csütörtök v agy az Olvadó jégvirág soraira, ahol a kétely, a bizonytalanság, az (ön)bizalomhiány és az embertársakkal való kapcsolatteremtés elmaradása válik jelentésadóvá, az Evangélium szövegére utaló allúziók pedig a várakozás és reménytelenség kettősségét mutatják fel: „Ébredő, fanyar boroszlánok / simulnak a nagy sziklasírra / s bent fekszik Lázár némán, hidegen. / Harmadnapos halott." Az az identitás- és közösségtudat viszont, amely a húszas-harmincas évek lírájában, Dsida Jenő, Szabó Lőrinc, József Attila vagy Kosztolányi Dezső költészetében megjelenik, éppen az azonosság és különbözés játékaként is leírható pozícionáltsága miatt válik az elidegenülés egyik okává. A modern gondolkodás ugyanis, mindig csak az (egy)én viszonyából képes létrehozni a „mi", „te" vagy „ő" fogalmait, és ezzel egyben saját (el)külön(ült) helyét is megjelöli egy heliotropikus (Én) viszonyt tükröző nyelvi szerveződésben. Egy ilyen poétikai attitűd nemcsak az individuum magára utaltságának (fJelismerését jelenti, de a vallásos hit hagyományos formáinak átélését is lehetetlenné teszi a beszélő számára. Idézzük fel az egyik sokat elemzett József Attila-vers, a Kész a leltár első szakaszát: Magamban bíztam eleitől fogva ha semmije sincs, nem is kerül sokba ez az embernek. Semmiképp se többe, . mint az állatnak, mely elhull örökre. 89