Józsa István: Orth István (Marosvásárhely, 2007)
Orth István
politikai értelemben. Az alkotó az égésit tagadja és teremti újra, és ez az igazán teljes alkotói gesztus. „S a világot bármikor lijraköltöm” — álljon itt érvként Lászlóffy Aladár sora. A világ lírai átrendezése? A „valóság” újraköltésének drámája? Költői Orth István törekvése, minden drámaiságával, minden tragikumával, elsősorban a metamorfózisok, a születés, az újjászületés csodáját jeleníti meg. Az előfutárok esetében leírt „viszkozitás”, „nyúlósság” Orth képein a hajló, hullámzó vonalakban, a szecessziós vonalvezetésben, de még a mértani formák vagy az erőteljes vonások esetében is kimeríthetetlenek, bizonyítja a grafikus technikai tudása. Átrendezés? Az alkotó nem saját szemléletét, urambocsá, ízlését kényszeríti a befogadóra, hiszen kiemel egy részletet, valóban láthatóvá teszi, mi is az, milyen is az, és végül a befogadó az, aki valóban birtokba veheti való világát. A képek kognitív funkciója elsődleges fontosságú. Majd a felismerés és persze — persze?... — önvizsgálat után a befogadó az, aki... átrendez. És teljes a képaktus. Komplex metaforák világa ez a művészet, az orth-i metaforikus módszer először is a biológiai létezésen való túllépést, annak jelekké való képszerűsítését jelenti, képei sokszor a konkrét kontextus töredékeiből épülnek fel, de művészi horizontját elsősorban invenciók jelzik... és jelentik. Formavilága, motívumkincse úgy árnyalt és gazdag és változatos, hogy folyamatosan az emberi létezés határain jár. „S valami furcsa módon érzem, / hogy folytatódom, nem a félben, / a fában, hanem az egészben” — írja József Attila. „Vagyok mi körülvesz” — így Wallace Stevens. Képzelt lények? Mitikus helyzetek? A fantázia szállottéi, játékai? Az emberről, természetesen az emberről van szó, „kezdettől végig”, a képtörténés „befejeztéig”, annak tér- és időformáit szemléljük — még épp a határvonalon, de már kívülről. Visszatekintve, vagyis összefoglalva a múlt történéseit, a hagyományhoz való viszonyt újra- és újraértékelve. A grafikus antik egyiptomi misztériumoktól — Örök sorelem, Skorpió — erdélyi relikviákig — Szárhegy —, avantgárd kötődésekig friss, aktualizált művészi hatásokat épít be munkáiba, kötődéseinek dimenziói térben Közép- Azsiától Egyiptomon és Görögországon át Erdélyig terjednek. Nem a kulturális hagyomány valamely elvont kellékei öltenek itt testet, hanem utazások közben szerzett, konkrét, személyes élmények lesznek a képjáték kiindulópontjai. Annak a folyamatnak a tartópillérei, ahogy az alkotó tevékenység, majd a műalkotások megélése során a kultúra alászáll, letisztul, és igazán jelentős értékei a szellem belső végtelenében, mélyen „lent” egy működő életprogramot gazdagítanak tovább. Ahogy az archetípusok születnek. Orth István számos nép mitológiájának ismerője, számos motívumát kölcsönzi ősi vallási szimbólumrendszerekből. Óegyiptomi ábrázolások motívumaitól — Keresztmetszet egy csepp idó'ben — az itáliai manierizmus játékáig —, Csipkerózsika, Alom — asszociál. Népes, nyüzsgő, változó világ ez, sasok, farkasok, képzelt lények kelnek életre és indulnak nyomban. Való világ és — transzcendencia. Mert mindez nyitás, útkeresés, útépítés a transzcendencia felé. Ilyen imperatívusz felől láttatja a grafikus az ember szűkebb és tágabb életterét, a képek a felszíni, 15