Józsa István: Orth István (Marosvásárhely, 2007)

Orth István

politikai értelemben. Az alkotó az égésit tagadja és teremti újra, és ez az igazán teljes alkotói gesztus. „S a világot bármikor lijraköltöm” — álljon itt érv­ként Lászlóffy Aladár sora. A világ lírai átrendezé­se? A „valóság” újraköltésének drámája? Költői Orth István törekvése, minden drámaiságával, minden tragikumával, elsősorban a metamorfózisok, a szü­letés, az újjászületés csodáját jeleníti meg. Az előfu­tárok esetében leírt „viszkozitás”, „nyúlósság” Orth képein a hajló, hullámzó vonalakban, a szecesszi­ós vonalvezetésben, de még a mértani formák vagy az erőteljes vonások esetében is kimeríthetetlenek, bizonyítja a grafikus technikai tudása. Átrendezés? Az alkotó nem saját szemléletét, urambocsá, ízlését kényszeríti a befogadóra, hiszen kiemel egy részle­tet, valóban láthatóvá teszi, mi is az, milyen is az, és végül a befogadó az, aki valóban birtokba veheti való világát. A képek kognitív funkciója elsődleges fontosságú. Majd a felismerés és persze — persze?... — önvizsgálat után a befogadó az, aki... átrendez. És teljes a képaktus. Komplex metaforák világa ez a művészet, az orth-i metaforikus módszer először is a biológiai létezésen való túllépést, annak jelekké való képszerűsítését je­lenti, képei sokszor a konkrét kontextus töredékeiből épülnek fel, de művészi horizontját elsősorban in­venciók jelzik... és jelentik. Formavilága, motívum­kincse úgy árnyalt és gazdag és változatos, hogy fo­lyamatosan az emberi létezés határain jár. „S valami furcsa módon érzem, / hogy folytatódom, nem a fél­ben, / a fában, hanem az egészben” — írja József At­tila. „Vagyok mi körülvesz” — így Wallace Stevens. Képzelt lények? Mitikus helyzetek? A fantázia szál­lottéi, játékai? Az emberről, természetesen az ember­ről van szó, „kezdettől végig”, a képtörténés „befe­­jeztéig”, annak tér- és időformáit szemléljük — még épp a határvonalon, de már kívülről. Visszatekint­ve, vagyis összefoglalva a múlt történéseit, a hagyo­mányhoz való viszonyt újra- és újraértékelve. A grafi­kus antik egyiptomi misztériumoktól — Örök sorelem, Skorpió — erdélyi relikviákig — Szárhegy —, avantgárd kötődésekig friss, aktualizált művészi hatásokat épít be munkáiba, kötődéseinek dimenziói térben Közép- Azsiától Egyiptomon és Görögországon át Erdélyig terjednek. Nem a kulturális hagyomány valamely el­vont kellékei öltenek itt testet, hanem utazások köz­ben szerzett, konkrét, személyes élmények lesznek a képjáték kiindulópontjai. Annak a folyamatnak a tar­tópillérei, ahogy az alkotó tevékenység, majd a mű­alkotások megélése során a kultúra alászáll, letisztul, és igazán jelentős értékei a szellem belső végtelené­ben, mélyen „lent” egy működő életprogramot gaz­dagítanak tovább. Ahogy az archetípusok születnek. Orth István számos nép mitológiájának ismerője, számos motívumát kölcsönzi ősi vallási szimbólum­­rendszerekből. Óegyiptomi ábrázolások motívuma­itól — Keresztmetszet egy csepp idó'ben — az itáliai mani­erizmus játékáig —, Csipkerózsika, Alom — asszociál. Népes, nyüzsgő, változó világ ez, sasok, farkasok, képzelt lények kelnek életre és indulnak nyomban. Való világ és — transzcendencia. Mert mindez nyitás, útkeresés, útépítés a transzcendencia felé. Ilyen imperatívusz felől láttatja a grafikus az em­ber szűkebb és tágabb életterét, a képek a felszíni, 15

Next