Káli István: A szemfényvesztett (Marosvásárhely-Budapest, 2017)
A 20. század derekán, majd második felének elején a világnak ezen a közép-kelet-európai részén volt egy jókora tömegnyi ember, akik eleinte nagyon igyekeztek alkalmazkodni a rendhez, aztán valamiért meghasonultak, s a kezdeti fény, mely a tekintetükből áradt, csak arra volt jó, hogy később még szembetűnőbb legyen, amint fokozatosan vagy hihetetlen gyorsasággal kihuny a szemük ragyogása. Közéjük tartozott Kormos Albert is, akihez a kor történetei véletlenül vagy kevésbé véletlenül kötődnek, s aki köré, de inkább akire e történetek hordalékai, piszkai lerakodtak. Vele is az történik, ami sokakkal, akik abban a korban és ott éltek. Néha tudja, minek részese, néha éppen csak megsejti, de legtöbbször fogalma sincs róla. Ezért - bár megbecsült ember, a tudása, a szorgalma érték, s ő emberi természetéből fakadóan mindent meg is tesz, hogy ezeket az értékeket javakra váltsa, újabb meg újabb bizonyítékokat mutatva fel arra, hogy nem élt hiába - semmivel nem, vagy alig befolyásolja saját sorsának alakulását. És amikor - közel az ötvenhez rövid idő alatt a saját rendje is felborul, ereje fogytán úgy érzi, minden elmúlt, ami szép volt. Magába zárkózik, és a folytonos álmatlanság napjai, hetei, hónapjai alatt egyre a külső okokat kutatja, míg fel nem vetődik benne, hogy az okot talán önmagában kellene keresnie.