Nagy István: Kilincselők (Marosvásárhely, 2004)
Mózes Attila: Vallomás egy nemzedékről
VALLOMÁS EGY NEMZEDÉKRŐL (Előszó az első kiadáshoz) Nem is oly régen volt egy nemzedék, mely már-már betegesen idegenkedett Nagy István prózájától, s mindattól, amit e próza magába foglalt, jelentett számára. Idegenkedett a „munkásírótól", „a proletár nyomor ábrázolójától", „az osztályharc tablófestőjétől"... Mert mást sem hallott róla, mást sem tudott róla, s így aztán nem is akart megtudni. Idegenkedett a „termelési regénytől", olyannyira, hogy egyes képviselői később íróvá érésükkor ironikusan ezt a címet adták munkájuknak. Magam sem voltam kivétel annak idején, s nem hinném, hogy ezért mi lettünk volna a hibások, s Nagy István is csak részben. Hisz ez a nemzedék éppígy idegenkedett József Attilától is. Nem egyes versektől, nem egyes novelláktól, regényektől, hanem: József Attilától és Nagy Istvántól. Az évente megújított tanítási program közepette csak egy dolog volt állandó: hogy lehetőleg mindig a legdidaktikusabb verseket és prózai írásokat válogatták be a tankönyvekbe, jelölték ki házi olvasmányul, tudomást sem véve a szerzők más jellegű írásairól, mintha az igazán jó művek még e zászlóvivő szerzők esetében is bűnnek számítottak volna. Napkeltétől napestig, Napsugártól tankönyvig ezekkel volt tele egy nemzedék tudata, márpedig az ifjúság sosem szerette, ha tartalmas szórakozás helyett állandó komorsággal kioktatják, irányt szabnak az olvasandó irály(ok) megválogatásában. Nem egy volt osztálytársamról tudok, akit ez az éveken át tartó, megújulások és kísérletek közötti állandóság irányított a ponyva, a félpengős meg a filléresnél filléresebb regények világába, hogy aztán a mai napig megragadjanak ezen a szinten. Az egyetemen sem volt ez másként, csakhogy az oda bekerültek nem a ponyvához, hanem az épp akkor dívó, azóta már múlékony értékű-5