Székely Mendel Melinda: Magyar színjátszás Amerikában (Marosvásárhely, 2013)
Kanadai magyar színházi élet
108 KANADAI MAGYAR SZÍNHÁZI ELET amíg folyamatos magyar színházi életről beszélhetünk Kanadát tekintve. A Kanadába irányuló bevándorlás elsősorban 1956 után vált számottevő tényezővé. Az ottani színházi élet vizsgálata során bizonyos hasonlóságokat és különbségeket fedezhetünk fel az Egyesült Államok-beli magyar színházi élethez viszonyítva. Hasonló módon a műkedvelő, esetleges kezdeményezésekből kiindulva haladnak a törekvések az állandó intézmény alapításának irányába. A színház ünnepi funkciója itt is hasonló: a magyarság önazonosságát, az anyanyelv megőrzését ápoló célok alapvetően meghatározzák a próbálkozásokat. Itt is igen jelentős szerepe van a vendégfellépéseknek, az anyaországból és más magyarlakta területekről sok jelentős művész érkezik vendégjátékokra Kanadába. A szervezés is hasonló nehézségekbe ütközik a nagy távolságok, a szétszórtság miatt. Az intézmények és az egyes produkciók fenntartásának, illetve létrehozásának fő nehézségei anyagi természetűek, a színházi munkából senki sem tud megélni. A különbségek egyrészt abból adódnak, hogy a kanadai színházi élet és filmgyártás mögött nincs Broadway, illetve Hollywood, nincsenek tehát elszívó hatású lehetőségek. A magyarság jórészt az angol nyelvű területen összpontosul, ezért mozgósítása részben egyszerűbb, az esetek tanulsága szerint szinte személyes jellegű lehet. A főleg 1956 után kivándorlók túlnyomó arányának következményeként a műsorokban nemcsak magyar dramaturgiai mű és műfaj található, mindenképpen több, mint az Államok magyar színházi életében (Noel Coward, Neil Simon, Bemard Slade, Shaw, John Murell, Dario Nicodemi, Arthur Miller, a Mj Fair Fady című musical stb.). Ez a nyitottabb jelleg például a torontói multikulturális fesztivál megszervezésében is megnyilvánul. A kanadai állam kultúrpolitikájában fontosabb szerepet játszik a betelepedett közösségek művelődési életének, művészi törekvéseinek felkarolása. Ezt természetesen a népességi viszonyok is indokolják. Kanadának jelenleg 31 241 000 lakosa van, ebből 315 000 magyar (az Ethnocultural Portrait of Canada Highlight Tables 2006 Census adatai szerint, hozzáférhetőség 2008. június 30.). Ezenkívül közel 11 millió lakos nem kanadai, brit vagy francia, hanem valamilyen bevándorolt népességhez tartozik. Tehát a globális számarányok tekintetében a kisebb létszámú kanadai magyarság részarányát tekintve jelentősebb tényező az ország lakosságának összetételében. Ez is magyarázza, hogy a Torontói Művész Színházat három évtizeden át lehetett sikeresen működtetni. A horizontális szétszórtság is kevésébé jelentős: a színházi próbálkozások lényegében Torontóban összpontosultak, nincsenek közöttük kontinensnyi távolságok. Mindezen tényezők figyelembevételével kell közelítenünk a kanadai magyar színházi élet jelenségeinek vizsgálatához. Kertész Sándor Művész Színháza Az ötvenhatos menekültáradattal hagyta el az országot családjával együtt az 1911-ben, Debrecenben született Kertész Sándor színész és rendező, a fővárosi József Attila Színház akkori főrendezője. Pályáját 1929-ben kezdte Sopronban. Innen a fővárosba kerül, 1938-ban a Royal Színházban játszik. Kertész remek színész és megszállott színházi ember volt, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a tény, hogy még a háború ideje alatt, hadifogolyként is színházat szervezett. A második világháborúban megleltetősen szerencsétlenül alakul a sorsa: egyrészt magyar állampolgársága, másrészt zsidó származása miatt többféle fogságba is esett, munkaszolgála-O O 5 o tos is volt. Még a legszörnyűbb körülmények között is megpróbálkozott színjátszócsoport szervezésével, ,, A legnagyobb eredményt ezen a téren Focgnni-ban érte el, ahol megalakíthatta és ott tartózkodásuk idején működtethette is a híres Eocjani-i Hadifogoly Színházat. A háború után visszatért hazájába, és 1946— 48 között a Debreceni Csokonai Színház, majd a Miskolci Nemzeti Színház, utána a pécsi színház tagja. Táncoskomikus és drámai szerepeket egyaránt alakít, és.rendezőként is működik. 1948—51 között a fővárosi Vígszínház főrendezője, 1952—56 között a József Attila Színház főrendezője volt, míg a forradalom bukása után