Székely Mendel Melinda: Magyar színjátszás Amerikában (Marosvásárhely, 2013)

Kanadai magyar színházi élet

114 KANADAI MAGYAR SZÍNHÁZI ELET nünk, hogy míg e gazdag és változatos műsort művészi színvonalon prezentálták a közönségnek, azonközben ki-ki valamilyen civil foglalkozásból meg is kellett éljen. Szörényin, Bogáthyn kívül más vendégmű­vészeket is szívesen látott Torontóban Kertész. Többször fellépett nála önálló estjeivel az Egyesült Államokban is jól ismert Fellegi Teri, részt vett az előadásokban, illetve önálló zenés­táncos esteket mutatott be Bársony Rózsi7, akit a torontói színház örökös tagjának megtisztelő cí­mével is megajándékozott. Kiváló színvonalú magyar táncospár járta ak­koriban a világot, a budapesti Operaház volt mű­vészei, Kovács Nóra és Rabovszy István, akik saját tánccsoportjukkal és zenekarukkal léptek fel Amerika-szerte. 1964-ben Kertész Sándor is meghívta a világhírű táncművészeket, és egy 1200 férőhelyes termet bérelt ki erre az alka­lomra. Legnagyobb meglepetésére azonban a je­gyeknek alig fele kelt el. Ez pedig nem csupán ráfizetést, de botrányos leégést is jelentett vol­na a direktor számára. Fogta a telefonkönyvet, és végighívogatott személyesen minden magyar nevű családot. Mint azt önéletírásában be is vall­ja, sok csalódás érte. Volt, aki azt mondta, ő már nem magyar. Volt, aki erőltetetten törve a nyelvet nem akarta megérteni, hogy miről van szó. És volt, áld tényleg nem tudott már magyarul, sőt, azt sem tudta, hogy ő tulajdonképpen magyar... „Volt olyan magyar, aki azt mondta, köszöni szé­pen a hívást, de ők már nem magyarok. Ezeket mondta nekem magyarul! Szegény. Kirekesztette magát egy nagy közösségből, fölényesen megta­gadta szülőhazáját, fajtáját, tanítóinak nevelését. (...) Bosszantott, hogy nincs alkalmam megma­gyarázni, hogy a kanadai kultúrpolitika számta­lanszor hangsúlyozza: nem lehet jó kanadai, aki megtagadja ősei hagyományait.” (Kertész 1981: 173.) Végül a balettiskola növendékeivel és angol anyanyelvű táncosokkal töltötték meg a termet, és az előadás nagy sikert aratott, amely nem csu­pán a magyar, de a kanadai angol nyelvű sajtóban is visszhangra talált. A magyarországi vendégművészek közül el­sőként Horváth Jenő zeneszerző érkezett örök­zöld slágerszámaival (Te vagy a fény a% éjszakában, 1963). A budapesti vendégek sorában ezután kö­vetkezett Bilicsi, Feleki Kamill és Petress Zsuzsa (1965), majd az utolérhetetlen Latabár Kálmán, aki ezt követően nemsokára meghalt. Kertész Sándor befogadta színházába a hat­vanas években Torontóban letelepedett Polgár Tibort, a kiváló zeneszerzőt és karmestert, aki a Magyar Rádió zenei vezetője volt, és feleségét, Nagykovácsi Ilonát, a híres sanzonénekesnőt. A Nagykovácsi—Polgár páros nem a könnyű műfaj fülbemászó dalaival aratott itt nagy sikert, hanem Ady, József Attila, Kosztolányi, Szabó Lőrinc és Villon megzenésített verseit hozta el a közönség­nek (1964-ben). 1967-ben a bécsi Operaház ma­gyar primadonnája, Réthy Eszter érkezett meg a Marica grófnő címszerepére. 1968-ban kivételes művész egyéniség vendé­geskedett Kertész társulatában: az utánozhatatlan Mezey Mária. Kertész Sándor tévedhetetlen ér­zékkel oldotta fel a színházak műsorpolitikájában igen gyakran felmerülő dilemmát: közönségsiker vagy igazi művészet? Kertész idegen anyanyelvi környezetben, másodállásként működtetett szín­házában megmutatta: a kettő működhet együtt is. Ennek bizonyítéka az a meghívólevél is, amit Budapestre Mezey Máriának írt. „... Te még nem tudod, milyen csodálatos érzés több ezer kilomé­terre Magyarországtól játszani — magyaroknak. Nem tudod, hogy az estéden megjelenő közönség hányféle társadalmi, üzleti programját halasztja el csak azért, hogy Téged hallhasson. A művészet csodálatos varázsát fogod itt érezni, ahol a csend is mélyebb, a sírás is megrázóbb, a nevetés is har­sányabb.” (Kertész 1981: 300.) Mezey Mária8 TLletem története című előadó­estjét 1968 áprilisában láthatta a torontói, majd a montreali közönség. „Hangvétele — bársony­hangú gordonka hatása — szimfonikus zenekar. A Szeretet Papnője jött el Torontóba, hogy meg­hirdesse az emberekbe vetett hitét. Az egyszemé­lyes »Mintabrigád« mindent tud, amit valaha mű­vészi módon színpadról, vagy — Mária esetében — szószékről tolmácsoltak, Mezey akkor ríkatja vagy nevetteti meg közönségét, amikor csak akar­ja. Mindentudó, akinek mindent elhiszünk, bár­mit mond, szaval vagy énekel.” (Ismeretlen, 1968, Az utánozhatatlan Mezey Mária. Magyar élet, 1968. ápr. 27., idézi Kertész 1981.) A vendégművészek sora Sárdy János (1968), Németh Marika (1968), Kazal László (1969), majd Rátonyi Róbert és Zentai Anna (1969) fel­

Next