Magyar Zoltán: Szilágysági dekameron. Szilágysámsoni tréfás népi elbeszélések (Marosvásárhely, 2009)
Bevezetés
Magyar Zoltán: Szilágy sági dekameron sei, aki egykori nemességét büszkén emlegetve mintha csak Mikszáth műveiből lépett volna elém."53 Noha a Szilágyság számos szeglete Gömörhöz hasonlóan a néhai hétszilvafás nemesek világa, Szilágysámson esetében nem e speciális társadalmi háttér, hanem a már sokat emlegetett ökológiai környezet hatott az elbeszélés-kultúra ilyetén alakulására. A sajátos szilágysámsoni lelkialkatra utal Szilágyi Ferenc is, amikor az egyébként falucsúfolók célpontjának tekintett szomszédos Szért falujához hasonlította: „Pedig mondjam azt, hogy a szériek lelkivilága sokkal jobban megtalált a sámsoniakéval, mert vendégszeretők, nótásak, inkább, mint a mocsai. A mocsolyaiak inkább olyan zárkózottak vótak." Ortutay Gyula nyomán már Hoppál Mihály is felhívta arra a figyelmet, hogy a tréfamester szerepköréhez, illetve általában a komikus történetek elmondásához különleges alkat kell, és nem biztos, hogy minden jó elbeszélő egyforma otthonossággal mozog benne.54 S noha személyes folklórgyűjtői tapasztalataink azt mondatják, hogy kiemelkedő tudású mesemondóink egytől egyig víg kedélyű emberek lévén a tréfás történetek előadásának is mesterei voltak, a történetmondók „második vonalára" érvényesnek tűnik e kitétel. Az elbeszélők tehetsége és az a lelki késztetés, amellyel mondandójuk kifejezésére törekednek e „második vonalban", sok esetben egy-egy műfajra specializálta ugyan az illetőt (lásd: adoma, vicc, hazugságmese), abban azonban átlagon felüli szinten. Sok tekintetben hasonló jelenséget figyelhetünk meg a hiedelemmondák kapcsán is, melyeknek specialistái a természetfeletti szférában az átlagnál mélyebben hívő emberek. S miként a hiedelemmondák, úgy a viszonylag rövid terjedelmű tréfás történetek gyors és széles körű terjedését is az tette lehetővé, hogy a hallgatóság e kedvelt történeteket nem csupán szívesen hallgatta, hanem a közbeszólások által tovább csiszolta, alakította, illetve azokat akár egy átlagos beszédkészségű ember is terjeszthette, még ha esztétikailag nem is oly kiemelkedő formában. A szilágysámsoni elbeszélés-repertoár működtetésében tehát egyaránt megvolt a szerepe mind az „átlagembernek", mind a kiemelkedő képességű mesélőknek. Ez utóbbi, jóval kisebb létszámú csoport tagjai között élők és holtak egyaránt vannak. A főbb szilágysámsoni adoma- és anekdotahősök egyike-másika is - a kollektív emlékezet szerint - nagy tréfamester, illetve jeles történetmesélő volt - utalhatunk itt a nagyotmondó Kiss Elek Sándorra, az örökkön tréfás kedvű Dari Ferire, vagy a Sámsonban földbirtokos Kövér Sándorra. A 20. század első felében élt Domokos Feriről nem is annyira a róla szóló történetek, mint inkább annak emléke maradt fenn, hogy öregemberként legfőbb mestere volt a tréfás elbeszéléseknek: „Még legénkoromba élt ez a Domokos Feri. Annak unalmába nem is vót min törni a fejit, mert olyan nyomorék ember vót. Nagy kankós bottal járkált. Igazán úgy élt, mint az égi madár, osztán mégis olyan vót, hogy csattant ki. Sült krumplit ett... Valamikor legénkoromba a legények egy része, úgy az egyik fa-53 Ujváry Zoltán, 1988. 6. 54 Ortutay Gyula, 1940. 7., Hoppál Mihály, 1977. 74. 32