Markó Béla: Olvassuk együtt. Versmagyarázatok (Marosvásárhely, 1999)
József Attila: Nyár
egyvelege a vers. Ritka dolog mégis, hogy egy költő elméleti igényű írásaiban olyan fogózókat kínáljon műveinek formai megközelítéséhez, mint József Attila. Ritka dolog, hogy egy vers, amely a maga borzongásos titkaival, leheletfinom látványaival, hajlékony nyelvével egyetlen gyönyörködtető egészet alkot, most hirtelen kiadja magát, kiadja azt a formát, amely a látványt alakítja. József Attila verseinek összetéveszthetetlen sugárzása van, egyénisége, eredetisége, ami egy-két sor önkényes kiragadásával is bizonyítható, és ennek a sugárzásnak néhány elemére könnyen ráismerünk: személyesség, a fájó élettények belepréselése a költészetbe, önpusztító önmegmutatás, határtalan szeretetvágy - és mindezt az általános törvényszerűségek fénykörébe emelő szintézisigény. De: mi van a formával? A megformálással? Miképpen következnek egymásra a szavak? Az egyéniség vajon nem nyilatkozik-e meg ebben is? Vajon nem éppen ebben nyilatkozik-e meg a leginkább? József Attila esztétikai tanulmányait olvasva, Babitsról szóló rossz emlékű kritikájában rálelünk egy passzusra, amely az igazi „formaművészetet" taglalva, szinte kínálkozik, hogy műelemzési útmutatóként kipróbáljuk: „... az írott forma tárgyi művészete nem a mérték, ütem és rím kellékeinek kiállításában, panorámájában, hanem a mű legbensőbb indítékai, mozzanatai helyzetének váltogatásában áll. Az első mozzanat uralmát fokozatosan átengedi a másodiknak s ez a harmadiknak. Majd az első mozzanat újból kibontakozik, de gazdagabban, és a szintén gazdagabban jelentkező második mozzanat mögé húzódik. És így tovább, mindaddig, míg nem kész az írásmű, amikor is azt látjuk, hogy a motívumok tulajdonképpen átvették lassacskán egymás jelentését és jelentőségét - a végire érvén már csak egyetlenegy mozzanat, motívum áll előttünk, ami nem más, mint maga a mű. Hasonlattal élvén, formaművész kézen fog egy ismeretlen tájon, egy ismeretlen hegy lábánál. Szalagúton vezet fölfelé, egyre szűkülő körökben. Az első lépésre is tájat látunk. E tájra azonban, a szalagúton fölfelé haladván, észrevétlenül másik táj terül, hiszen közben északról keletnek, majd pedig délnek és nyugat119