Nagy Miklós Kund: Gyarmathy János (Marosvásárhely, 2010)
Szemelvények Gyarmathy Jánosról szóló írásokból
lis szellem megnyilatkozása ez, akinek csodálatosan tiszta érzelmi kisugárzása életművében is megmutatkozik. Munkásságától idegen bármily görcsös, merev erőltetettség vagy melléfogás. Alkotóművészetének sajátosságát a formai megoldások eredetisége, a formák térbeli konfigurációjának szuggesztivitása határozza meg és az a képessége, hogy a mesterség szerves törvényszerűségeihez igazodva tudja életre kelteni az anyagot. Az élet kimeríthetetlen kaleidoszkópját a maga jóság- és rosszaságadagjával teljesíti ki, és figyelemre méltó egyensúlyérzékkel, lényegre törve sikerül elkerülnie az anekdotizmus csapdáját. Határozottan, jól ráérezve, gyakran expresszionista szemlélettel áldozza fel a részleteket, leegyszerűsített struktúrákat helyezve a térbe, fontos kifejező erőt tulajdonítva a gesztusoknak, utalásoknak, lelki tényezőknek. Ötletes az a többször alkalmazott eljárása, amellyel az ihlető motívum a fényesre csiszolt fémfelületen titkokkal telítődve tükröződik vissza. Akárcsak a középkori bestiáriumokban, nála is jelentős szerepet kap a különösség és a szarkazmus, erkölcsi állásfoglalásra késztetve a szemlélőt az emberi hibákkal, rendellenességekkel szemben.” (Negoiţă Lăptoiu művészettörténész — Enciclopedia artiştilor români contemporani, Bukarest, 2000) „Alkotások sorakoznak, ha bebocsátást nyersz, magukkal ragadnak, elfeledkezel a körülötted zajló, sodródó elidegenült világról. Mi ez a mágikus erő, hol rejlenek titkai, amitől átkapcsolsz egy más régióhoz? József Attila sorait idézik: »Az igazat mondd, ne csak a valódit.« És íme, megérkeztünk, belépünk az emberi igazságok rejtelmes, sokszínű bűvkörébe. Emberekkel, emberek közt él, átszűri azokat az értékeket, amik mellett manapság már fennhéjázva elvonulunk, mondván: ez már idejét múlta. A tartalmi bravúr mögött, vizuálisan rávezet, hogy lelkeddel, kezeddel tapinthassad a felületi megfogalmazások, téri, formai részletek gazdagságát. Magadon érzed igazát, alkotói filozofikus üzenetét, egy tiszta világot tár eléd emberméretű alkotásaival, köztérre kívánod, hogy mindenkié legyenek hitükkel, igazukkal.” (Márton Árpád festőművész — Műterem: Gyarmathy János, 2004) „Összevissza kóválygunk a teremben, Gyarmathy János ismerős szobrai előtt ténfergünk. Elűzhetetlen az érzés, hogy irodalom- és olvasmányélményekből táplálkozik a művész inspirációja, szójátékot ültet a konkrétum hintaszékébe, mosoly és anekdota között billeg, s közben folyton kicsúszik a komolyság és nagyképűség veszedelmei közül. Kedveli a barokk világát, hiszen Jóbot éppen ekkor űzik el fiai a kapuk elől, a szerzetes és a léggömb utasa ugyanannak a rejtőzködő figurának az alakváltozásai, a művészet megszemélyesített manói, koboldjai vesznek körül. A mitológia, a Biblia mediterrán mítoszai között sétálgatunk. Valahol van egy ember, aki maga a menóra, 29