Pomogáts Béla: Öt költő. Irodalomtörténeti tanulmányok (Marosvásárhely, 2005)
Megbékélt lázadó. József Attiláról
nagy része ellenzékiként és baloldaliként határozta meg magát, gondoljunk akár a Nyugat körül gyülekező irodalomra, akár a népi író-mozgalomra. Igaz, ez a két írói tábor nem fogadta el a marxista ideológiát, és idegenkedve vagy éppen elítélő módon tekintett a kommunista mozgalom törekvéseire. A történelem, tudjuk jól, szinte mindig az uralkodó politikai és hatalmi tényezők játékszere. A „baloldaliság” (és a „jobboldaüság”) fogalma ilyen módon vált játékszerré a mögöttünk lévő fél évszázadban is: korábban minden, amit az uralkodó hatalom (a kommunista hatalom) értéknek tekintett, baloldali minősítést kapott, hogy azután a rendszerváltás után maga a „baloldaliság” váljon gyanús fogalommá. Holott, talán megkockáztathatjuk azt a megállapítást, hogy a kommunista rendszer valóságos hatalma stratégiájának és működésének az igazi „baloldalhoz”, tehát az emberi szabadság és egyenlőség eszményéhez vajmi kevés köze volt, hiszen leginkább éppen a szabadság és az egyenlőség eszményeit csúfolta meg. Mint ahogy a két világháború közötd korszak végén uralkodó rendszernek sem volt igazán köze a „jobboldaüság” hagyományos értékeihez, azaz a nemzeti függetlenség és a nemzeti identitás értékvilágához. Hogy az igazi „baloldaüság” valójában mit is jelent, azt egy Babits Mihálytól származó idézettel tudnám hitelesen megvilágítani. Babits természetesen nem volt szociaüsta (még a fogalomnak a „szociáldemokrata” vagy „keresztényszociaüsta” értelmezése szerint sem), de a maga nagy kulturáüs tradíciókra épített nemzeti és demokratikus elkötelezettsége szerint „baloldali” volt. Baloldal és nyugatosság című, 1930-ban keltezett személyes vallomásában olvasom a következőket: „Mi mások voltunk, s nagyobb kockázatot vállaltunk. Nem a poütika választott el előzőinktől, hanem éppen az, hogy túl voltunk az ő politikájukon; az ő problémáik minekünk nem voltak problémák; a mieink nem is poütikai, hanem világnézeti problémák voltak; tudtuk, éreztük, hogy ezen múük minden; a magyar politikai kicsinyes játék volt csak; mi kérdéssé tettük magát a magyarságot, magát a politikát s emberségünket és művészetünket; átéltünk minden világnézetet, szocializmust és arisztokratiz218