Pomogáts Béla: Öt költő. Irodalomtörténeti tanulmányok (Marosvásárhely, 2005)

A „nagy költészet” magaslatán. Jegyzet Kosztolányiról

A „NAGY KÖLTÉSZET” MAGASLATÁN — Jegyzet Kosztolányiról — Négy esztendővel ezelőtt a kolozsvári Korunk szerkesztősége körlevelet juttatott el az egész magyar nyelvterület több mint száz irodalmárához: költőkhöz, írókhoz, kritikusokhoz és irodalom­­történészekhez, azzal a kéréssel, hogy nevezzék meg a huszadik század tíz legszebb magyar versét, és hosszabb-rövidebb jegyzet­ben indokolják meg választásukat. Összesen száznégy válasz érke­zett a szerkesztőség címére, ezeket a folyóirat folyamatosan kö­zölte, majd 2002-ben, természetesen a legtöbb szavazatot kapott költői művek kíséretében, egy igen reprezentatív kiadványban köz­re is adta. Némi meglepetést okozott akkor az, hogy a legtöbb szavazatot Kosztolányi Dezső költeménye: a Hajnali részegség kapta (csak a teljesebb tájékozódás kedvéért jegyzem ide, hogy ezt Pilinszky János Apokrif, József Attila Eszmélet, Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokság­ról, József Attila Oda, Kassák Lajos A ló meghal, a madarak kire­pülnek, Babits Mihály Esti kérdés, Füst Milán Öregség, Babits Mihály Jónás könyve és Dsida Jenő Psalmus Hungaricus című költeményei követték), Kosztolányinak emellett további három verse: a Halotti bested, az Ének a semmiről és a Szeptemberi áhítat kapott szavazatokat, és a legtöbbet említett költők sorrendjében is az előkelő harmadik helyet foglalta el — József Attila és Ady Endre mögött, Babits Mihály, Weöres Sándor, Pilinszky János és Szabó Lőrinc előtt. Némi meglepetéssel szolgált ez az írói „közvéleménykutatás”, minthogy Kosztolányi Dezső költői munkásságát jobbára a husza­dik századi magyar irodalom „második vonalában” helyezte el az irodalmi köztudat, nemzedéktársai viszonylatában mindenképpen Ady Endre és Babits Mihály (és talán Füst Milán), illetve az őket követő nemzedékek vonatkozásában József Attila, Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Radnóti Miklós és Weöres Sándor mögött. Inkább regényeit és elbeszéléseit becsülte különösen az irodalomtörténet­142

Next