Pomogáts Béla: Öt költő. Irodalomtörténeti tanulmányok (Marosvásárhely, 2005)
A „nagy költészet” magaslatán. Jegyzet Kosztolányiról
születtek a huszadik század legnagyobb magyar versei, hogy ismét a Korunk körkérdésére adott válaszokra utaljak, Pilinszky János Apokrifja a történelem véres botránya és a megváltás kegyelme, József Attila Eszmélete, az emberi szenvedéstörténet és a mindenség közönyös rendje, Illyés Gyula Egy mondafa a zsarnokság emberellenes hatalma és az emberi individuum ellenállása, József Attila Ódája a szerelmi érzés köznapi tapasztalata és metafizikai elragadtatása között, és így tovább. A „nagy” költészet és a tapasztalatokon, érzéseken, eszméken belül lehetséges „határsáv” fogalmi körei, úgy tetszik, összefüggenek egymással, talán ez magyarázhatja Kosztolányi kései lírájának felemelkedését is a magyar költészet igazi magaslataira. Ezt a magaslatot látta meg Babits Mihály 1936-ban írott Kosztolányi című szép esszéjében, ebben vett búcsút ifjúságának hű barátjától és mindenkor becsült költőtársától: „Egész életműve — olvasom Babits tanulmányát — mintha csak előkészület lett volna arra a néhány utolsó versre, amelyben ez a gondolat megérik és kiteljesedik: a halál gondolata. Imádta az életet minden kis jelenségében, minden legapróbb borzongásában; ezeken kívül csak a Semmit hitte. Ez volt a sötét háttere könnyűségének, művészete boldog céltalanságának: mert semmi sincs ingyen. Imádta az életet, és félt a haláltól már kora ifjúságától kezdve. Képzeletét delejes erő vonta a sötét partok felé. Művei tele vannak orvosok és betegek rajzaival. Most egyszerre maga is ott állt a határon. Mily soká kellett ott állnia, s belenéznie a sötétbe. Rettenetes küzdelmet vívott a Rémmel! Lélegzetvisszafojtva figyeltük, önzőén, mert magunkra gondoltunk. Utolsó versei, melyek a magyar költészet legszebbjeihez sorakoznak, mindenkinek a saját haláláról énekelnek.” (2005) 146