Pomogáts Béla: Öt költő. Irodalomtörténeti tanulmányok (Marosvásárhely, 2005)
Megbékélt lázadó. József Attiláról
volt.” Nem sokkal korábban, még a rendszerváltás napjaiban láttam egy budapesti kertvárosi utcában (ahol történetesen a szüleim laktak), hogy valakik a József Attila utca tábláját vastagon bekenték fekete szurokkal, és eljutott hozzám annak híre is, hogy újpesti szobrát le akarták dönteni. Régen történtek ezek, talán nem is kellene beszélni róluk, és most, hogy a költő születésének centenáriuma elérkezett, remélhetőleg az egész magyarság, tehát a határokon túl élő magyarság is fel fog sorakozni emléke körül. Azt a kálváriát, amelyet József Attila emléke és öröksége bejárt (és ennek a kálváriának a része volt korábbi „kommunista költőként” történt megdicsőülése is!) mindazonáltal nehéz mellékesnek tekintetni. Igen, József Attilát mondották gyalázkodva fasisztának (Moszkvában, néhány esztendővel halála előtt), mondották magasztalban kommunistának (egy egész korszakon keresztül, miután a személyét övező hivatalos gyanakvás már szertefoszlott 1956 után), aztán próbálták mondani — de most már elítélő módon — ugyancsak kommunistának, hogy aztán éppen az utóbbi másfél évtizedben előkerítsék azokat a különben korábban is ismerhető dokumentumokat, amelyek szerint a fasizmusról és a kommunizmusról egyformán lesújtó véleménye volt. Ezek a dokumentumok korábban persze egy jól zárt páncélszekrényben várták az idők jelét, amely meghozza feltámadásukat. József Attila szüntelenül meghalt és szüntelenül feltámadott, e világi Krisztusként, mondhatnám: „lázadó Krisztusként”, akivel mindig kénye-kedve szerint járt el a történelem, a hatalom és a politika. Pedig ennek a mindig megerőszakolt és megalázott szellemnek valódi és a földi létben is felismerhető transzcendenciája van — és ez költészete. József Attila sorsát ugyanis nem a mindenkori politikai kurzusok atavisztikus színjátékai, szellemi kannibalizmusa szabja meg, hanem az a költészet, amelyet küzdve a világgal és a szenvedéssel, költőként mindig diadalmasan létrehozott. Van persze ennek a költészetnek eszmei közéleti és politikai üzenete is. Figyelni mégis magára a költészetére kell mindenekelőtt: arra az értékvilágra, amelynek maga a költészet — a filozófus Johann Georg Harmann szerint: „az emberiség anyanyelve” — ad a hétköznapi 216