Pomogáts Béla: Öt költő. Irodalomtörténeti tanulmányok (Marosvásárhely, 2005)
Megbékélt lázadó. József Attiláról
must, apostolokét és tiszta artistákét; s ha csak szép verseket akartunk — mint Ady mondta, »gyönyörűket írni«: az is több volt, mint egyszerűen csak szép vers, az is tüntetés volt és tiltakozás az egész akkori magyar glóbus ellen, mely nem ismert verset a cigány nótáján túl. Ebben voltunk valahogy mind baloldaliak, azaz ellenzék; noha egymás közt a legkülönbözőbb hitvallással, s egyenként is, az évek sorjában, a legkülönbözőbb hitvallásokat járva meg.” Végezetül pedig a következőket jegyezte le: „Az irodalmi baloldal az igazi, azokból rekrutálódik, akik nem engedelmes girouette-\<z\ a szeleknek, hanem szabad madarak ellenséges viharok közt; pártjuk az igazság, osztályuk a nép; s ezenkívül egyedül vannak, egyedül az egész világ ellen.” Mindezt tulajdonképpen (minden személyes nézeteltérésük ellenére) aláírhatta volna József Attila is. Az ő „baloldaliságának” persze nem az irodalom volt a forrása, mint Babits esetében, hanem a külvárosi tapasztalat, a proletár-létezés, a személyes élményvilág. Ezek nyomán fogadta el a marxista elméletet, és csatlakozott az illegális kommunista párthoz, hogy aztán tapasztalatokat: igen kiábrándító tapasztalatokat szerezve ennek a pártnak a körében, radikálisan szakítson kommunista meggyőződésével és kapcsolataival. József Attilát a maga személyes élményei vezették a kommunisták táborába, és ugyancsak a maga személyes élményei érlelték meg benne a szakítás gondolatát, azt az elhatározását, hogy elutasítsa az illegális párt Moszkvából vezérelt ideológiáját, mi több, nyíltan bírálóként lépjen fel ezzel az ideológiával és magával a párttal szemben. Természetesen nem ő volt az egyetlen, aki ezt az utat járta be, talán elegendő, ha mellette Illyés Gyulára, Kodolányi Jánosra, Fejtő Ferencre és Radnóti Miklósra, majd az 1945-ös történelmi fordulat után néhány esztendővel a kommunista hatalom valódi arcát felismerő Déry Tiborra, Zelk Zoltánra, Benjámin Lászlóra, Nagy Lászlóra és Juhász Ferencre, vagy éppen az erdélyi Méliusz Józsefre, Sütő Andrásra és Páskándi Gézára, a szlovákiai Fábry Zoltánra gondolok. József Attila és ők egyaránt vállalhatták volna Babits Mihály imént idézett szavait — ezzel együtt megmaradtak a 219