Pomogáts Béla: Öt költő. Irodalomtörténeti tanulmányok (Marosvásárhely, 2005)
Megbékélt lázadó. József Attiláról
Ids jegyzetében a következőket állapította meg: „a katolikus szellem múltjával, kincseivel való átivódás”. Egy másik változat talán a „népi” vallásosság lelki forrásaiból eredt, azok a költők (például Juhász Gyula, Sík Sándor, Mécs László), akik ezt képviselték, a paraszti vallásosság, a keresztény ünnepkör hagyományos élményeit, az egyszerű emberek áhítatát szólaltatták meg. Egy harmadik változat az evangéliumi szellemiség követésében öltött alakot, ennek a változatnak a képviselői (például Babits Mihály, Sík Sándor, Rónay György, Weöres Sándor, Radnóti Miklós, Dsida Jenő) a vallásos érzés egy nagy hagyománya nyomán (a Kempis Tamás híres lelki útmutatójának címe szerint) „Krisztus követésére”, az „imitatio Christi” eszméjére és módjára alapozták világképüket és magatartásukat. Végül a vallásos költészet talán leginkább átszellemült változata maga az imádság, a közvetlen odafordulás Istenhez, a hozzá intézett könyörgés, midőn a lélek felemelkedik teremtőjéhez és átadja magát neki. Ez a költészet, amelynek ugyancsak vannak hiteles magyar példái (így Babits Mihály, Rónay György és Pilinszky János lírájában) a transzcendens szemlélet magaslatára emelkedik, és benső lényege szerint a misztikával érintkezik. József Attila vallásos költészete igazából mindegyik imént említett kategóriába besorolható, és mellettük besorolható még egy továbbiba, amelyet az istenhittel folytatott, az istenhitért folytatott belső küzdelem jelöl meg, és amelynek hasonlóképpen fontos eleme az emésztő bűntudat, illetve a megtisztulás sóvárgó vágya. Az igen korai (1922 júniusából való) Fohászkodó ének az esztétikai istenélmény hagyományai szerint rajzol képet, szinte a parnasszista költészet eszközeivel, az istennel történő találkozás nagyszerű érzéséről: „A szívem ócska, istenes, remek / szelence s rajta nem fogott a rozsda. / Nyitott tenyéren nyújtom a magosba, / s a hajnalbíbor ércén megremeg.” József Attila közismert „betlehemes” költeményei: a Betlehem és a Betlehemi királyok a „népi” hagyomány, a betlehemezés népszokásának idillikus vallásosságát idézik fel. Lássuk most csupán a pódiumon is gyakran felhangzó másodikat: „Irul-pirul Mária, Mária, / boldogságos kis mama. / Hulló könnye záporán át / alig látja Jézuskáját. / A sok pásztor mind muzsikál. / 238