Pomogáts Béla: Öt költő. Irodalomtörténeti tanulmányok (Marosvásárhely, 2005)
Megbékélt lázadó. József Attiláról
értjük), s a költő reménytelenségének és kudarcának oka, hogy nem találja meg azt a kérdezési módot, amellyel az »egész világ« egyetemes törvényeire kérdezhetne.” Beney Zsuzsa, ahogy olvassuk, bizonyos kételyt jelent be afelől, hogy a költeményben kialakított nézőpontból rá lehetne látni a természeti világ és a kozmosz fölött sejthető nem e világi létezésre, magam úgy gondolom, hogy például attól a világképtől, amely a 7-es számmal jelölt szakaszban kitapintható, nem lehet idegen a teremtés-elvű világmagyarázat. Legalábbis nyílik út e felé az értelmezés felé: En fölnéztem az est alól a% egek fogaskerekére — csilló véletlen szálaiból törvényt szőtt a mult szövőszéke és megint fölnéztem az égre álmaim gőzei alól s láttam, a törvény szövedéke mindigfölfeslik valahol. Az Oda és az Eszmélet, ahogy a korábbi fejtegetések megállapításai szerinted Dunánál, a Thomas Mann üdvözlése és a Hazám, József Attila érett korszakának klasszikus remekei, egyszersmind a modern magyar költészet legnagyszerűbb alkotásai közé tartoznak. Ami utánuk következik, az már a fájdalom és olykor a fájdalom világából feltörő elemi életösztön (többnyire a szerelmi érzés) költészete. Kétségtelen, hogy ebben a kései (1936—37-es) lírában is találhatók kimagasló értékű művek (akár a töredékek között). A versek világában azonban már nem a mindenség, a történelem vagy a lélek újszerű rendjét felfedező, avagy ennek kialakítására törekvő költői szemlélet áll, hanem a magányos és reménytelen szenvedés. Ugyanakkor talán azt is meg lehet kockáztatni, hogy ezekben a kései költeményekben jut el József Attila költészete a modern magyar keresztény költészet magaslataira: az istenkeresésnek, az Istenre találásnak azokhoz a megrendítő élményeihez, amelyek nemegyszer a gondviselést ostromló könyörgés, az Istent személyesen meg243