Pomogáts Béla: Öt költő. Irodalomtörténeti tanulmányok (Marosvásárhely, 2005)
Megbékélt lázadó. József Attiláról
ben, a bűntudatos szorongásoktól terhelt lélek feloldozást keres. Az utolsó versek tulajdonképpen két eszmei körben helyezkednek el: lehet úgy olvasni őket, mint az egzisztencialista bölcselet élményszerű kifejezését, hiszen a költő a „világba vetett”, a „létbe vetett” ember végső árvaságáról és szorongásáról beszél, és lehet úgy olvasni őket, mint a transzcendenciát ostromló e világi kétségbeesés zaklatott vallomását, amely a személyiség megsemmisülésével szemben Istennél keres vigasztalást. Az 1937 februárjában írott Nem emel föl című költeményben olvasom: Nem emel föl már senki sem, belenehezültem a sárba. Fogadj fiadnak, Istenem, bog) ne legyek kegyetlen árva. Intsd meg mind, kiket szeretek, bog) legyenek jobb sfivvel hosgám. Vizsgáld meg a% én ügyemet, mielőtt magam feláldoznám. József Attila Istene, és ezt ismét el kell mondanom, bizonyára nem a hitben megbékélők és lelki békét találók, s még kevésbé a hitvallók és bizonyságtevők Istene. Nem a tudatos elme vezet el hozzá, hanem a végső kétségbeesés ellen feltámadó elemi életösztönből fakadó remény. Ez a minden keserves tapasztalatot és e világi felismerést megcáfolni igyekvő remény, amely a transzcendenciával szemben érzett kételkedés és a békéltető istenhit közötti határvonalat ostromolja, ez a remény jelenik meg József Attila kései költészetében, így az 1937 márciusában született Bukj föl az árból című versében: Ijessz mi engem, istenem, szükségem van a haragodra. Bukj föl az árból hirtelen, ne rántson el a semmi sodra. 246