Pomogáts Béla (szerk.): Erdélyről Trianonban (Marosvásárhely, 2010)
Erdély sorsáról Trianonban
tam ebbe a vonalba, ez volt az én első szabad szerelmem... S amint elképzelem ezt a gyönyörű élő testet, első szerelmemet, megint elfog a kínzókamrák hangulata.” Igen, a magyar irodalom és a magyar társadalom — nagyjából minden politikai véleménykülönbség ellenére a legitimistáktól a szociáldemokratákig — így érzett és gondolkodott a fenyegető, majd megvalósult Trianon felől. Ady és Babits imént idézett szavaihoz egészen hasonló vallomásokat szólaltathatnék meg versben és prózában Kosztolányi Dezsőtől, Juhász Gyulától, Tóth Árpádtól, Móricz Zsigmondiéi, Szabó Dezsőtől, Krúdy Gyulától, Karinthy Frigyestől, Kuncz Aladártól, Márai Sándortól, József Attilától, Illyés Gyulától, Cs. Szabó Lászlótól, Szabó Zoltántól, és persze a magyar kisebbségi irodalmak nagy egyéniségeitől: Áprily Lajostól, Reményik Sándortól, Kós Károlytól, Nyírő Józseftől, Tamási Árontól, Dsida Jenőtől, Győry Dezsőtől, Mécs Lászlótól is. Egész szöveggyűjteményt lehet közreadni azokból az írásokból, amelyek huszadik századi irodalmunk nagy egyéniségeinek költői, elbeszélő és publicisztikai vallomásait, megnyilatkozásait fejezik ki mindarról, amit számukra — számunkra Trianon jelent. Ez az irodalmi szöveganyag az egyik legfájdalmasabb olvasmány, hiszen az írók igen nagy része, nemcsak az általa megszokott: hazájaként ismert és szeretett történelmi országterületet veszítette el, hanem saját szülővárosát, szűkebb szülőföldjét is, így Kosztolányi Szabadkát, Tóth Árpád Aradot, Szabó Dezső Kolozsvárt, Márai Sándor Kassát, és később sokan csak nagy nehézségek árán kereshették fel ismét szülővárosukat. Trianon mindazonáltal nemcsak magyar tragédia volt: összeomlását és állandósult válságát okozta a közép-európai összefogás eszméjének is, annak az eszmének, amelyet korábban (a 19. században) Kossuth Lajos és grófTeleki László, később (a 20. században) Jászi Oszkár, Ady Endre és Németh László képviselt. Trianon előtt voltak reményei és lehetőségei egy ilyen összefogásnak: a történelmi Magyarország népei közötti méltányos kiegyezésnek, egy „keleti Svájc”jellegű államszervezet létrehozásának, akár a terület igazságos megosztásának (amely természetesen a magyarság számarányát is figyelembe veszi), végül a Duna-medence konföderatív átalakításának (maga Ady és Babits is ezeket a lehetőségeket szerette volna valóra váltani). A trianoni rendezéssel azonban a legkevésbé sem a történelmi igazságtétel jutott érvényre, hanem a fanatikus nacionalisták zsákmányoló szenvedélye és a kisebbségi sorba került és kényszerített népcsoportok létét és kultúráját fenyegető barbár intolerancia. Ezt a szomorú tényt Trianon után igen sok nyugati államférfi és szellemi kiválóság is elismerte, nemcsak az egy időben sokat emlegetett angol sajtómágnás: lord Róthemere, hanem olyan kiválóságok, mint az angol történetíró Toynbee, az egykori olasz liberális miniszterelnök Nitti vagy az olasz-svájci történetíró Guglielmo Ferrero, aki különben Bibó István mestere volt. De elutasította a trianoni rendelkezéseket az Egyesült Államok kormánya is, amely, miként ezt imént említettem, megtagadta a szerződés aláírását, és kételyeket érzett velük 18