Nicolae Balotă: Romániai magyar írók (1920-1980) (Marosvásárhely, 2007)
Méliusz József
gődtem s félelmes szorultságomban nem tudtam / magamra venni a Te nagy bajod!"), elégiái nem panaszt, hanem inkább felháborodást fejeznek ki. A gyilkosságoktól való elborzadása iszonyú jajkiáltást vált ki belőle: „itt / Európában / és vértől nem szennyezett két tenyerembe temetem / a század hazugságainak látásától gyulladásos szemem / két kezembe temetem szégyentől lángoló szakállas öreg / arcomat - / és feljajdulok: / - JITGADAL". Nemcsak a bűnösöket, az emberiség nagy gonosztevőit vádolja, hanem azokat is, akik eltitkolták bűneiket, a vétkesek cinkostársait, akik tanúságtétel helyett hallgattak. Kiáltásával a költő megtöri a bűnös csendet, hogy hallhatóvá váljék „a megtagadott lelkiismeret jajongása". Nagy halotti imát énekel a szenvedő, ártatlan áldozatok emlékére. Csodálatos rekviem és ugyanakkor az igazság himnusza. A lelkiismeret e nagyelégiáiban a költő eléri a régóta vágyott lírai méltóságot. Evekkel korábban így írt: „Nem, / oda / nem jutok fel, / hogy Whitman és József Attila / hűséges holdja lehessek." A József Attila emlékének szentelt Elégia A.-ért című versében a próféta-költő pátosztól fűtött szava szól, a reformkor költőinek férfias hangja tág lélegzetű whitmani versnyelven csendül fel, melynek egyes hangsúlyai József Attila verseit idézik. De mindezek csak lehetséges közelítési pontok, jól elsajátított költői tapasztalatok és nem reminiszcenciák. Méliusz lírai nyelve rendkívül bő sodrású, az érdes, durván faragott szakaszok olyanok, mint valami ciklopszi építmény lépcsői. Példának okáért az Elégia A.-ért harmadik részének címe: Nem tudtam hogy az igazság a kétely kancatejével táplálkozik, az első sorok pedig így hangzanak: „Áldott a férfiú aki az Értelemben bízott és akinek háza / birodalma az Értelem vala." Méliusz ünnepélyesen szenvedélyes, a gondolkodás szenvedélye pedig maga után vonja az átélést. Mértéktelen vehemenciája olthatatlan tudásvágyból fakad. Az elégia hőse, József Attila a tudás drámájának hőseként jelenik meg. Természetesen a vers nemcsak a megismerés, hanem az emberség kalandja is. Ahogy egyik korábbi versében írta: „csak az marad meg, ami egészen emberi". 197