Mohi Sándor: Átmeneti idők. Mohi Sándor beszélgetései Huszárik Zoltánról (Budapest, 2021)

Kelecsényi László filmtörténész

Kelecsényi László filmtörténész (1937) 123 Huszárik igazából nem tudott megrendelésre dolgozni. Azt, hogy szóltak neki, Csontváryról jó lenne filmet forgatni, valahogy fölvállalta. Beleszeretett. Nem véletlenül, hiszen ezt kérdezték is tőle egy interjúban, hogy miért nem ő játssza Csontváryt, hiszen figurálisan annyira alkalmas lenne rá, sokkal inkább, mint Latinovits. Mert mire a Csontváryt forgatták volna, Latinovits már nagyon öreg ember lett volna. Már negyvennégy és fél évesen is nagyon öreg volt, mikor meg­halt. Szmoktunovszkij sem volt az a figura. Sokan kárhoztatták a bolgár színészt, de figurálisan Ichak Finc nagyon találó. Nagyon eltalálta Huszárik, aki kiválasz­totta őt erre a szerepre, kényszermegoldásként, mert Szmoktunovszkijt nem en­gedte el a Szovjetunió. Huszárik befelé élte meg ezt a több száz évet, az olvasmányélményeket. Szindbád is ő volt. Holott nem hasonlított Krúdyra, vagy nem hasonlított arra a fi­gurára, de szerintem ő volt az a gáláns, lovagias, népből jött, az életet, a jó ételeket szerető... bár arról nem szól a fáma, hogy mennyire szeretett enni, csak arról, hogy volt az a híres-hírhedt vacsora Vittorio De Sicával, aki magával hozta a családját egy munkavacsorára, és a Hungarofilm költségvetése ráment erre. De ő, amellett, hogy egy istenáldotta művész volt, életművész is volt. El tudom képzelni, hogy be­ült a Váci utcai antikváriumba, ahol beleásta magát a képzőművészeti albumokba, és ha volt pénze, megvette azokat. Ha nem, akkor ott megnézhette, mert tudták, kicsoda, és szerették, imádták őt. Tehát szerintem, fura dolgot mondok megint, belement a képbe. A Csontváryban természetesen. Többször elzarándokoltam Pécsre, ahol ki vannak állítva ezek a hatalmas vásznak. Egyedül voltam a nagy te­remben, egy kanapéra le lehetett ülni, és úgy éreztem, hogy benne vagyok. Hogy ott van egy majdnem cinemascope film, és bele tudok menni, és ismerősek azok az emberek. És szólnak hozzám. Valahogy ő is ezt láthatta, találhatta meg benne. A filmgyár folyosója meg a büféje nagyon érdekes képződmény volt. Én ta­nulni szegődtem oda 1979-ben. Volt körülbelül nyolcvan élő, dolgozni akaró film­rendező, és volt évi húsz játékfilm. Tovább nem mondom. Volt olyan rendező, aki minden évben rendezett. Akkor ki lehet találni, hogy abból a nyolcvanból a húsz utáni derékhad hány évente jut filmhez. Huszárikot nem is emlegették, mert fél­tékenyek sem voltak rá, tudták, hogy ő évekig dolgozik egy ötleten. Ugyan nem élt szerzetesi életet, de nem az igazi filmrendezői életet élte, ami­nek a hatvanas években olyan nagy legendája volt. Ami lenyűgözte a kollégákat, az a szakmai élete. Az Elégiának fesztiváldíja is volt, szakmai sikere is volt, az előtt mindenki meghajtotta a zászlaját. A Szindbáddal ugyanez volt 1971 után. Olyan ünnepléssorozat és olyan várakozás volt Huszárikkal kapcsolatban, hogy na, jön a következő remekmű. És nem jött a remekmű. Outsider volt, kívülálló maradt, akit valamilyen burok védett, nem félek a szó­tól, a zsenialitásának a burka. Mert azért titokban mindenki tudta, a rendezők

Next