Mohi Sándor: Átmeneti idők. Mohi Sándor beszélgetései Huszárik Zoltánról (Budapest, 2021)
Kelecsényi László filmtörténész
122 Átmeneti idők adtunk a világnak. Ami részben igaz, mert a feltalálók elmentek, de itt van Bartók Béla, itt van Jancsó Miklós, jelentős a hozzájárulásuk a világ egyetemes kultúrájához. Mert ha azt kérdezik külföldön, ki az a három vagy öt magyar, Puskás Ferenc mellett természetesen azért Bartókot ismerik, és Jancsó Miklós neve is szerepel. Huszáriké nem. Jancsó valahogy egyetemessé tudott válni. A magyar művészsors azt jelenti, hogy vannak gyökereink, valahova kapaszkodunk. Nem a talajgyökér-elmélet, és nem irracionális dolgok, de hogy igenis közünk van a Kárpát-medencéhez, közünk van ahhoz a földhöz, ahol születtünk. Még ha esetleg Budapest is, vagy éppenséggel Domony. Nem veszítjük el a kapcsolatunkat azzal a közeggel, azzal a kultúrával, amiből jöttünk. Eljuthatunk a csillagokig, tanulhatunk, tudhatunk sokat. Ebben a miliőben büszkén mondogatjuk, hogy mi magyarok vagyunk, de olyan keveredés van - akár József Attila versét lehetne idézni, hogy román, kun, székely annyira szétszálazhatatlan, hogy nincsenek tiszta magyar életutak. Minden családban van egy kis székely vér, egy kis szlovák vér, egy kis zsidó vér. Szerintem ebből a - jó értelemben mondom - habarcsból kijön valami olyan, ami egy egyetemességet tud kifejezni. És a magyar sors buktatója, hogy éppen azért, mert ilyen kevert, nem egylényegű, nem homogén, nem tud igazán érvényesülni. Kezdjük el az öngyilkosainkat emlegetni? Mindjárt a Csontváryt el nem játszó Latinovits Zoltánt. Valahogy a magyar sorsnak része ez, és Huszárik szembement vele; korai halálában igenis szerepe volt a történelemnek, a kornak. Filmen, fényképeken láttam őt, úgy nézett ki, mint egy oszlopszent. Egy végtelenül sovány, a legendák szerint mindig elegáns és hódító figura, különösen a nők szemében, de öngyötrő, szikár emberalak is, aki mintha befelé égette volna magát. Ez is egy magyar sors. Hozzuk elő József Attilát vagy másokat, akik nagyon-nagyon önpusztító életet éltek, és a hírek szerint Huszárik is meglehetősen önpusztító életet élt. Miért alakul ki egy önpusztító sors? Miért kell ezt vállalni? Nem mindenki alkalmas rá. A magyarságban benne van, hogy erre különösen alkalmasak vagyunk. Ki lehetne kerülni. Lehetne hosszú életre játszani. Ha nem megyek bele különböző csatákba, ha nem emésztem magam azzal, hogy ezt a filmet nem tudom megcsinálni, hogy ezt a könyvemet nem adják ki, hanem nyugodtan tűröm a sorscsapásokat, a ’balsors nyűgét és nyilait’. Lehet óvatosan élni. Ez részben alkat dolga és lélek dolga. De ő, aki tényleg nagyon messziről, nagyon mélyről jött, ezt pozitív értelemben mondom, és szerintem soha nem szállt a fejébe a dicsőség, befelé élte meg a bajait, a kudarcait. Mondta is egy interjúban, nagyon szép gondolat, hogy egyszerre több időt él meg, annak a terhét viselni kell. Azt valahogy fel kell dolgozni, ha nem egy - senkit nem akarok megbántani - Keleti Márton, aki úgy dolgozott állítólag, hogy ha egy forgatókönyvét visszautasították, kiszólt az asszisztensnek, és két másik könyvet letett a filmstúdió asztalára.