Szekfü András: Így filmeztünk 2. Válogatás fél évszázad magyar filmtörténeti interjúiból (Budapest, 2019)

Gábor Pál (1932-1987): "Kivéve azt a három embert, akik a valóságban is börtönbe kerültek"

210 Gábor Pál (1932-1987) Semmint? Semmint rendkívüli hősiességet. Tehát azt jelentette, hogy - az ’50-es évekről beszélek - szemben az előző generációval, akik úgy érezték, valami történelmi tettet hajtanak végre, számunkra ez már nem történelmi tett volt, hanem valami olyasmi, amit jó volt csinálni, egyszerűen azért, mert fiatalok voltunk. Ez már a NÉKOSZ felszámolásának ideje? Igen. A NÉKOSZ felszámolása után már megszűnt az az érzése az embernek, hogy történelmi dolgot cselekszik. A kultúr­munkát, falujárást, egyebet az egyetem alatt is csináltad tovább? Igen. Miért nevetsz? Azért nevetek, mert nem tudtam leszokni róla. Érettségi előtt az egész tanári kar és jómagam is meg voltunk győződve, hogy a Színművészeti Főiskolára fo­gok jelentkezni. Arra nem tudok visszaemlékezni, miért, talán mert úgy éreztem, mégis író leszek, a bölcsészkarra jelentkeztem, de nem vettek fel. Akkor elmen­tem Dunaújvárosba, ahol a 38-as mélyépítő vállalat ifjúsági brigádjában dolgoz­tam. Később, az egyetemi évek alatt ismét visszatértem Dunaújvárosba, akkor már mint újságíró-gyakornok a Vasmű című üzemi laphoz. Politikai döntés volt, hogy nem vettek fel? Ezt érezted mögötte? Nemcsak éreztem, hanem meg is mondták, hogy a származásom miatt. A gimnázium volt a baj? A káderlapomon az állt, hogy anyja klerikális beállítottságú, tehát templomba járt. Az én személyes káderlapom maximálisan rendben volt. Az előbbi tevékeny­ség alapján nem is írhattak negatívumokat rólam. Hosszú harcba került, hogy val­lásossága miatt ne én bűnhődjek. Végül hányban vettek föl az egyetemre? 1951-ben. Magyar-olasz szakra jelentkeztem, de csak a következő őszön pót­felvétellel vettek fel a szegedi egyetemre, ahol olasz szak nem volt, így lettem ma­gyar-történelem szakos. Szegeden is fejezted be? Nem. Szegeden mindössze fél évet jártam. Mindenképpen Budapestre akar­tam kerülni, mert Szegeden úgy éreztem magam, hogy az ottani egyetem elvég­zése szűkebb életútra predesztinál. Bementem Tettamanti Bélához, József Attila volt kedvenc tanárához, aki akkor dékán volt, és húszéves fejjel elmondtam ezeket a romantikus szavakat. Nem sértődött meg? Nem. Nagyon komolyan csak annyit mondott, hogy jól van kisfiam, ha a fél­évi vizsgáidat jelesen teszed le, akkor átmehetsz Budapestre. Ez sikerült is, így mehettem Budapestre, de Budapest nem vett át. Nagy nehezen bekönyörögtem

Next