Gyárfás Endre: Ifjúságom e zöld vadon. Regény - Holokauszt-életek 6. (Budapest, 2020)
Ifjúságom, e zöld vadon
Jó lenne, ha én is tudnék itt verset írni. Nem sikerül. Egy-egy sor, még hexameter is, úgy száll el memóriámból, mint a ködpára a völgy fölül. Mégis csak találtam megverselni valót. De csak azt a tájat, ami a turistaház teraszáról tárult elém. Nem is ״azon melegében”, hanem jónéhány hét múlva. ״Először kelt a Nap. Hiába, ő köztünk a legöregebb. És sorra ébredtek utána a kakasok, a tehenek, Sajó kutya, a kopasz csirke, s a háphápoló társaság. S hogy én is keltem, a szemembe nevettek: mi van, lustaság? Ébredt a táj, bontotta csöndjét a harang, s nyújtózott a rét. Az úton hozta már a rozsét egy kis szamár és két kerék. A villanydrót futott a háztól, messze zavarta a ködöt, s piacra indult kosarával Zsuzsi néni a fák között. Úgy jött a reggel, mint a postás: csak betért, s továbbsietett. Levélként hozott új napot, s már bontogattam, mit rejteget. De lám, csak egy üres papír volt. Sebaj, majd én írom tele! S míg mentem, a palánkon szétfolyt a fények friss, fehér teje.” Manapság ezt a befejezést ״pozitív életérzésnek” neveznék a szakemberek. De hát miért ne lett volna pozitív? Tizenkilenc éves voltam, a kor gyermeke, a koré, melyet tudathasadás jellemzett. Láttuk, hogy panaszra, felháborodásra, szomorúságra épp elég okunk I 187