Horváth István: Szerkesztő a vészkorszakban 2. Levelek Illyés Gyulához 1935-1945 (Budapest, 2016)
2. Fejezet. Adalékok a Babits Emlékkönyv szerkesztéséhez
Adalékok a Babits Emlékkönyv szerkesztéséhez BÚCSÚSZÓ Hosszú évekig, boldogabb időkben, Babits jó barátom volt. Egy gyönyörű levelét őrzöm, tiszta, világos, finom kézírásával: ״Mi változatlanul nagyrabecsülünk, csődúljuk benned az írót és tiszteljük a régi társat”, írja nekem boldog büszkeségemre s még ennél is megtisztelőbb és becsesebb dolgokat ír - ezeket, úgy érzem, már nem szabad megismételnem.110 Ezekkel beérem, kérkedés helyett csöndes vigasztalásul magányos éjszakáimban, mikor a lámpám világában ennek a régi írásnak a halovány papíron, olyan friss derűje s fénye van, mintha tegnap íródott volna, mint általában az a sok régi levél régi időkből, melyeket egykori barátaim írtak, Kosztolányi, Tóth Árpád, József Attila, nagy dalosok, akik visszaszólnak egy régi világból töviskoszorúsan, üzennek, szeretnek, visszatérnek a múlt idők hamvaival, mint aranyporzással a lámpafényben, a holt múltakból, itt vannak az élő jelenben, a csöndben és az éjben! Mert a halottak levelei nyújtják a leghívebben eleven életük illúzióját, a hűségük illúzióját - az élők levelei még változhatnak érzésben és hangban, de a holtaké olyan megmásíthatatlan, mint maga az örökkévalóság, amelyben pihennek s ahonnan már nem vonnak vissza semmit. Igazában csak az marad meg, ami nincsen többé. Aztán, végül, már nem is tudom. Már nem is tudom, hogyan váltak el utaink Babitscsal. Lehet azt tudni, hol fordul az út, hol hull ki két kéz egymásból, amelyik összefogott idáig? Csak éppen, hogy mindenkinek megvan a maga sorsa és élete, ami ellen senki sem tehet. Az én számomra ostoba balszerencsém, Babits számára a nagy szenvedések korszaka kezdődött. Hallgattam és szégyelltem szenvedni az ő nagy kínjai mellett. Mégis, mindvégig, múlhatatlan emlékek fonalán s múlt ifjúságunk visszasugárzásában, mindvégig az övé maradtam, csodáltam, szerettem, elmélyedtem benne, megértettem, ha nem is láttam többé. De lehet az, nem látni azt a tündöklőt, aki fölöttünk, micsoda magasban, micsoda éjen át és szakadékok között, micsoda énekekben az örök ember véres árnyát jelenti a könnyeivel és a fájdalomban. 110 Babits Mihály 1938-as levelére Szomory Dezső válaszolt is: ״Kedves Barátom, már a leveled első soránál sírva fakadtam. Ez a Te nagy, nemes, emberséges hangod, nagyszerű lelkednek ez az angyali sugárzása felém szinte kiemel - gondokból -, hogy ez még van, egy ilyen hang, egy ilyen ember, egy ilyen lélek, s talán most értettem meg először életemben jóságnak, szépségnek, emelkedettségnek e tiszta fénye előtt, mit jelent az: egy nagy ember, nagy költő. Köszönöm, nagyon köszönöm, s most már ne fáradj, s ne törődj velem - amit írtál, nekem az elég, hogy élni tudjak, mély alázattal ezt kell mondanom, vagyok régi híved Szomory Dezső.” író a toronyban 251-252. A fenti Babits Mihálytól származó sort vesd össze a fejezet végén közölt, Szíj Gábor által írt kritikával 1941 decemberéből. 60