Karády Viktor: Túlélők és újrakezdők. Fejezetek a magyar zsidóság szociológiájából 1945 után (Budapest, 2002)
IV. A kommunista integráció csapdájában
TÚLÉLŐK ÉS ÚJRAKEZDŐK Szinte magától értetődő, hogy a haláltáborokból visszatántorgók vagy a munkaszolgálat rémségeit átélők számára a magyar zsidó szubkultúra által gyakorolt morális kontroll vagy az általa közvetített erkölcsi tanítás a mérsékletről, a vad ״gojtempó” elutasításáról stb. (ami azelőtt a zsidóság pozitív önképéhez jelentősen hozzájárult) már nem bírt korábbi hatékonyságávak A zsidó—nem zsidó kapcsolatok hagyományos ökonómiája, amely mindig is az elviselt és gyakorolt agresszióformák valamelyes egyensúlyát féltételezte, bár egy egyenlőtlen feltételekkel kötött társadalmi szerződés alapján, végérvényesen felborult. A ‘szimbolikus visszaütés’ bevett lehetőségei közvetlenül Auschwitz után csak abszurdnak vagy groteszknek tűnhettek. A nyílt agresszió tabuját már nem lehetett úgy tartani, mint annak előtte. Ez az átalakulás azonban minden bizonnyal éppúgy korcsoportok és rétegek szerint eltérő módon zajlott le, mint minden egyéb, a fenti változók szerint rétegzett aggregátumot érő s egységesnek mutatkozó élmény hatásának kifejtése. Az idősebbek és hagyományosabb beállítottságúak számára a szubkultúra morális parancsai és reflexei továbbra is többé-kevésbé érvényben maradtak — mintegy túlélték elavultságuk objektivációját —, amíg az ‘asszimiláltabbak’ és főként a fiatalabb nemzedék számára — ez utóbbi erkölcsi szocializációja már az intézményes antiszemitizmus legbrutálisabb érvényesítésének idejére esett — messzemenően elvesztették relevanciájukát. A fiatalok számára ez a fordulat éppúgy elvezethetett a cionista mozgalтак által kanalizált, s gyakran militáns töltetű kollektív disszimilációhoz (melynek fő érvei között szerepelt a zsidó ״passzivitás", a mártírhabitus elutasítása), mint az új rendszer javasolta pozitív integráció módozataihoz. A cionista mozgalom militáns gyakorlata teljesen új jelenség a magyar zsidóság közösségszervezési, politikai szervezkedési, csoportmozgósítási és érdekérvényesítő gyakorlatában. Korábban nem fordulhatott elő az, ami 1945 után szokásossá vált, hogy a cionista csoportok szervezetten és nyilvánosan, ha kellett utcai demonstrációkkal és fenyegetésekkel is választ adtak zsidókat ért sérelmekre. így például ״az 1946. július 30-án lezajlott miskolc—diósgyőri incidensre a cionisták az új idők szellemében reagáltak. Egy budapesti hachsarán /átképző telep/ körülbelül 300 fiatal gyűlt össze, s Stockier Lajos hitközségi elnök által üzentek a politikai rendőrségnek, hogy ha nem áll helyre a rend, ők fogják helyreállítani.”447 Hangsúlyozni kell, hogy ez a magatartás teljes törést jelent a magyar zsidóság eddigi politikai megnyilvánulásaival. A kezdetektől, tehát a reformkorban induló zsi- 447 447 Novák, 1995. 28. 202