Karády Viktor: Túlélők és újrakezdők. Fejezetek a magyar zsidóság szociológiájából 1945 után (Budapest, 2002)
IV. A kommunista integráció csapdájában
TÚLÉLŐK ÉS ÚJRAKEZDŐK viszonyait, de az erőszakot gyakorlók teljes társadalmi gyakorlatát (kultúráját, szokásrendjét, erkölcsi normáit stb.), ezáltal magával az erőszakkal kialakult történelmi viszonyát is tisztázni kell. Ha mindezt intuitív módon számba vesszük, nyilvánvalónak tűnik, hogy a régi rendszer zsidóságában nemcsak azért nem volt gyakoribb a 'fasiszta alkat’, mert az igazi fasiszták antiszemiták voltak, hanem főként azért, mert a hagyományos vagy asszimilált-polgári zsidó kultúrközösségek társadalmi gyakorlatában a fasisztoid magatartásnak nem volt helye. Az új erőszakrendszerbe való beáramlás ára így egy más típusú — nem polgári orientáltságú — asszimiláció volt, együtt járt a csoport addigi társadalmi gyakorlatával való teljes szakítással s ezen belül az erőszakgyakorlás visszautasításának a hagyományával is. A szakítást igazoló ideológia a lenini—sztálini kidolgozású univerzalista államvallás lett, a marxizmus forradalmi vagy terrorisztikus (bolsevista) változata, mely már az 1919-es Tanácsköztársaság kormánybiztosai számára is messzemenően megszabta a politikai cselekvés modelljét. Ahhoz azonban, hogy az új erőszakrendszer káderszerepei a magyar zsidóságban széles körben elfogadottak legyenek (s nem olyan elenyészően szűk körben, mint 1919-ben), tehát, hogy mind a zsidó középosztály, mind a hagyományos kispolgárság leszármazottainak egy része a rendszeren kívül maradás vagy a zsidó disszimiláció helyett inkább ״dünnyögje az új mesét, fasiszta kommunizmusét” (hogy József Attila próféciájának parafrázisával éljek)445 egy merőben új történelmi közvetítő változó, Auschwitz kellett. Nem véletlenül idézem József Attila sorait. A vers ugyanis közvetlenül utal a kommunizmus fasiszta típusú alakváltására — ha nem is csak erre szorítkozik mondanivalója. A költő ezt az átváltozást a társadalmi rend természetes megvalósulásának tekinti, tudatos vagy öntudatlan önkritikával, illetve öniróniával, a szocialista társadalom néhány évvel azelőtt még romantikusan megrajzolt rendkoncepciójával szemben (״...gyönyörű képességünk, a rend, / mellyel az elme tudomásul veszi / a véges végtelent,”446). Itt a rend egyértelműen az elnyomás és a lélektani elfojtás rendje: ״Talán dünnyögj egy új mesét, / fasiszta kommunizmusét — / mivelhogy rend kell a világba, / a rend pedig arra való, / hogy ne legyen a gyerek hiába / s ne legyen szabad, ami jó.” Az egész vers gondolatvezetése a pozitív tartalmú emberi világ önmaga negatív ellentétébe való átcsapásának, illetve az ilyen átcsapás lehetőségének a példázatát nyújtja. Ahogy az új társadalmi rendre vonatkozó ״mese” a fa445 Ld. Világosítsd fel című versét (1936. július-október). 446 Ld .A város peremén (1935). 200